HELTAI JENŐ: MANCI

.

             Csillagos nyári estéken, amikor a Tabán vagy Ó-Buda kis kocsmáiban vacsorázom, földszintes régi házak szűk udvarán, az áldott budai bor olcsó mámorában ellágyulva gondolok Mancira, életem legelső és egyetlen Mancijára. Nem tavaly történt, nem is tíz év előtt ... ne beszéljünk arról, hogy mikor történt. A Városligetben akkor virult legszebben a Hökköm színház és azok a démonok, akik bokorugró szoknyában, piros csizmában ropták ott a ritka buza, ritka árpa, ritka rozst, ma békés nagymamák vidéken. Ott láttam meg Mancit, ott szerettem meg, az ötödik szerelem ... ha jól emlékszem, ötödik szerelem volt . . . vagy az első . vagy az utolsó ... ma már igazán nem tudom.

Minden este, előadás ulán, megvártam a Ferencváros  neveletlen vadvirágát és tajtékzó fiakkeren röpítettem Budára, az országlászati, észlelészeti (szatócshoz, ahogy akkor a Politische  Grajzlert neveztük).

Politische Greisler vendéglő anno

Éjfél után pedig, a nagyvilági élet zajából hazakísértem a Práter-utcába, ahol apja egy szürke, földszintes ház mestere volt. Éjfél után a kapunyitás egyhangú és mégis változatos munkája már Manci gömbölyű vállát terhelte.

Ó, gyönyörű esték, felejthetetlen órák! 

  Manci buta volt, mint egy szép éjszaka. Nem fogott rajta a tanítás, Hiába akartam nagy nőt nevelni belőle, a dolog sehogyan sem ment. Emlékszem, egyszer rákot hozattam. Manci  ijedten bámult a piros-fekete fenevadakra, még sohasem evett rákot, De mielőtt egy szót szólhattam volna, kétségbeesett elszántsággal ragadta meg a kést és a villát, beleszúrt a rákba és ketté akarta vágni- Kínosan fölszisszentem és be akartam avatni a rákevés művészetébe. De ebben a pillanatban a telefonhoz hívtak, Valami szerkesztőségi dologban- Mire visszatértem, a tanítás már fölösleges volt, Manci mosolyogva, boldogan ette a rákot. És amikor nyugtalanul, kérdőn néztem rá, diadalmasan mutattla a diótörőt , amellyel az ollókat ropogtatta .....

Az uborka volt a másik fenevad, amellyel sehogyan sem tudott megbirkózni, Nem tudta kettévágni, csak kis forgácsokat nyesett le belőle, mint amikor az ember a ceruzáját hegyezi.

— Miért nem veszed mindjárt a kezedbe? — kérdeztem egyszer dühösen.

Manci szelíd és bocsánatkérő mesollyal nézett rám;

— Nem vehetem, mert piszkos a kezem.

Ez volt Manci, Egy szép estén kijelentette:

— Édesem, holnap nem vacsorázhatom veled.

— Miért?

— Mert férjhez megyek.

— És holnapután?

— Azt még nem tudom, Meg fogom kérdezni az  uramat.

Mondom, ez volt Manci. Ha viszonyunk még sokáig tart, alkalmasint megöltem volna. Pedig kár lett volna érte. Azt hiszem, hű volt .hozzám , vagy nem .......

Pesti Hírlap, 1914. július (36. évfolyam, 153-180. szám)1914-07-26 / 175. szám