Nyúl Gerinc, avagy a vadszezon....
Daloljuk el a pesti nyúlnak érzelmes szép történetét!..
Nem arról a nyúlról szól a dal, mely néha csincsilla néven. néha csak szibériai oposszum néven szerepel a szűcs kirakatában. Arról a nyúlról beszélünk, amely még nem jutott el ahhoz, hogy drága prém legyen és mint „Nyúl gerince“ még itt jár közöttünk.
Ám, hogy mi történik Pesten a nyúllal, amíg mint „Nyúlgerinc" asztalra kerül, azt nem lehet egyszerűen elmondani. Fantasztikus történet ez, amelyhez tudni kell, hogy vannak, akik a lélekvándorlásban hisznek és különösen oka van hinni ebben — a nyúlnak, amely leginkább tapasztalja, hogy hányféle alakban töltheti be szerepét a földön.
Nagy tájékozatlanságra vallana tehát, ha azt hinné valaki, hogy például a nyúl élete azzal, hogy feltálalják, véget ér. Lehet, hogy másutt így van, de tudni kell, hogy Pesten a nyúl azzal, hogy asztalra kerül, még távolról sem fejezte be életét. A legtöbb ember ugyanis nem szereti a nyulat, melyről a pesti ember körülbelül csak annyit tud, hogy a nyúl a vadszezon egyik nevezetessége, amit legalább egyszer meg kell kóstolni s amelyet meg is lehet enni, ott is lehet hagyni. Ott is hagyja rendszerint, mihelyt társadalmi helyzetének eleget tett a szomszéd asztal figyelme előtt azzal, hogy megrendelte a nyulat. Mert vadat enni éppoly előkelő dolog, mint ahogy otthagyni sem utolsó élvezet.
A nyúlnak tehát a megkóstolástól a be nem következő elfogyasztásig van ideje gondolkodni, hogy hogyan és mily alakban folytassa vándorlását a földi utakon.
És hogy a nyúl ily gondolkozásra képes, sőt életének forgandóságai felől tökéletesen '' tisztában van, azt mi sem bizonyítja meglepőbben, mint a következő eset.
A pesti ember, amikor délben meghitt családi körének asztalához ül, behozzák neki a vadszezon első nyulát, vadszószban, gombóccal. Barátunk, mivel a nyúllal nem tud rögtön megbarátkozni, — hogy pesti. idiómával éljünk: „auf alle Fälle“ — előbb a gombócot vágja föl. E pillanatban kiesik az eszcájg a kezéből, mert képzeljék, mi volt a gombócban? A gombócban egy levél volt, a levélkében pedig a következő sorok:
Tisztelt uram!
Tegnap este, amikor magam maradtam a konyhában és arra gondoltam, hogy ma önnek föltálalnak és Ön esetleg meg fog enni, olyan részvétet éreztem Ön iránt, hogy felhasználva a szakácsné távollétét, azonnal megírtam ezt a levelet. A levelet gombócba fogom tenni, mert tudvalévőén abba mindent belefőznek és így remélhetem, hogy az én írásom is akadály nélkül eljut Önhöz.
Igen tisztelt uram!
Arra akarom figyelmeztetni, hogy ha ön ma engem megesz, akkor mától kezdve a vadszezon végéig, igen sokszor fog még nyulat kapni kedves nejétől, míg ellenben, ha ön nem ragaszkodik ahhoz az ostoba előítélethez, hogy nyulat enni előkelő dolog, akkor én folytathatom életem fáradalmas, de szép vándorútját, míg Ön hosszú időre ismét rendes ételekhez jut és megmenekül a vadszezon apró meglepetéseitől.
És hogy milyen nagy oka van Önnek engem a szőnyegre kiborítani — ígérem, nem hagyok kitörülhetetlen foltot, — annak bizonyítására engedje meg, uram, hogy életrajzomat dióhéjban elmondhassam.
Ime:
Erzsébetfalván születtem. Szüleim szegény, földhözragadt nyulak voltak, akik neveltetésemről nem gondoskodhattak, így már igen korán magamnak kellett magamat eltartanom. Egy év múlva egy körvadászat alkalmával terítékre kerültem. Ha jól emlékszem, az Önök egyik kitűnő művésze okozta vesztemet. E rettenthetetlen vadász fegyverével szemben minden óvatosságom hiábavaló volt, mert hiszen ez alkalommal is úgy történt a dolog, hogy vadkacsára célzott és — engemet talált. A vadászatról engem egy ügyvéd vitt haza, akinenk a felesége eladott egy vendéglősnek. Ez sok, sok évvel ezelőtt történt. A vendéglő rosszul ment, megbukott és én a csődtömegbe kerültem. Félév múlva licitáció útján egy másik vendéglőshöz kertültem, akinél alkalmam volt megtanulni a vendéglői szakipart. Ezen az akadémián tíz hónapig voltam. A szakácsmüvészet minden titkába beavattak ez idő alatt. Voltam fácán, voltam — minden tiltakozásom ellenére — idei liba. Később áttértünk a tésztanemüekre. Többször szerepeltem mint csokoládés felfújt. De hagyjuk a részleteket’ Elég annyi, hogy mindig szerencsém volt és visszakerültem a konyhába. Két év múlva a gyorsvonat étkezőkocsiján tanulmányútra mentem Svédországba, hogy a kesztyűipart tanulmányozzam, ahol tudvalevőleg a kesztyűk is nyúlnak, tehát velük közeli rokonságban vagyunk. Azután hazajöttem Magyarországba és ismét egy vendéglőben kaptam alkalmazást. Egyszer egy budai vendéglő szeparéjában találkoztam uraságod kedves nejével, őnagysága akkor egy monoklis fiatalemberrel volt ott. Ha ezzel talán olyan dolgot árultam el, amelyről Önnek nem volt tudomása, megnyugtathatom, hogy köztünk marad... Denikve, őnagysága sem evett meg, sokkal izgatottabb volt, semhogy enni tudott volna. Egy év múlva egy hajószakáccsal kimentem Amerikába, ahol egy filmen is szerepeltem és ott is tanulmányoztam a vadszezont. De a honvágy visszahozott. Ekkor egy ablaktisztító vállalathoz kerültem, ahol hónapokig ablakokat tisztítottak velem. Ez nagy strapa volt és bizony egy kissé elrongyolódtam. Kidobtak ... Innen egy vásárcsarnokba kerültem, ahol egyideig mint vagdalékot árultak, de mivel így semmire se mentek velem, összeenyveztek valahogy és mint idei nyúl kerültem ismét eladásra. Tegnap azután megvett az ön szakácsnéja. Mondanom sem kell, hogy rajtam is egész szép kis összeggel meglopta önt. És most itt vagyok az ön asztalán.
Én becsületben őszültem meg, Uram és becsületben szeretnék meghalni. Ezért írtam ezt a levelet. Ne egyen meg. Dobjon ki. Dobjon ki, ha másként nem megy, a feleségével együtt, akit — mint említetem már — ismerek és aki megérdemli, hogy ön elváljon tőle, ha ilyen ételeket ad önnek.
Az ön őszinte tisztelője:
Nyúl Gerinc.
Eddig szól a pesti nyúlnak érzelmes szép története. És ebben csak egy tanulság van, hogy Pesten minden második nyúl mellé oda lehet tenni ezt a levelet.
Li.
8 Órai Ujság, 1925. november (11. évfolyam, 247-271. szám)1925-11-01 / 247. sz
Daloljuk el a pesti nyúlnak érzelmes szép történetét!..
Nem arról a nyúlról szól a dal, mely néha csincsilla néven. néha csak szibériai oposszum néven szerepel a szűcs kirakatában. Arról a nyúlról beszélünk, amely még nem jutott el ahhoz, hogy drága prém legyen és mint „Nyúl gerince“ még itt jár közöttünk.
Ám, hogy mi történik Pesten a nyúllal, amíg mint „Nyúlgerinc" asztalra kerül, azt nem lehet egyszerűen elmondani. Fantasztikus történet ez, amelyhez tudni kell, hogy vannak, akik a lélekvándorlásban hisznek és különösen oka van hinni ebben — a nyúlnak, amely leginkább tapasztalja, hogy hányféle alakban töltheti be szerepét a földön.
Nagy tájékozatlanságra vallana tehát, ha azt hinné valaki, hogy például a nyúl élete azzal, hogy feltálalják, véget ér. Lehet, hogy másutt így van, de tudni kell, hogy Pesten a nyúl azzal, hogy asztalra kerül, még távolról sem fejezte be életét. A legtöbb ember ugyanis nem szereti a nyulat, melyről a pesti ember körülbelül csak annyit tud, hogy a nyúl a vadszezon egyik nevezetessége, amit legalább egyszer meg kell kóstolni s amelyet meg is lehet enni, ott is lehet hagyni. Ott is hagyja rendszerint, mihelyt társadalmi helyzetének eleget tett a szomszéd asztal figyelme előtt azzal, hogy megrendelte a nyulat. Mert vadat enni éppoly előkelő dolog, mint ahogy otthagyni sem utolsó élvezet.
A nyúlnak tehát a megkóstolástól a be nem következő elfogyasztásig van ideje gondolkodni, hogy hogyan és mily alakban folytassa vándorlását a földi utakon.
És hogy a nyúl ily gondolkozásra képes, sőt életének forgandóságai felől tökéletesen '' tisztában van, azt mi sem bizonyítja meglepőbben, mint a következő eset.
A pesti ember, amikor délben meghitt családi körének asztalához ül, behozzák neki a vadszezon első nyulát, vadszószban, gombóccal. Barátunk, mivel a nyúllal nem tud rögtön megbarátkozni, — hogy pesti. idiómával éljünk: „auf alle Fälle“ — előbb a gombócot vágja föl. E pillanatban kiesik az eszcájg a kezéből, mert képzeljék, mi volt a gombócban? A gombócban egy levél volt, a levélkében pedig a következő sorok:
Tisztelt uram!Tegnap este, amikor magam maradtam a konyhában és arra gondoltam, hogy ma önnek föltálalnak és Ön esetleg meg fog enni, olyan részvétet éreztem Ön iránt, hogy felhasználva a szakácsné távollétét, azonnal megírtam ezt a levelet. A levelet gombócba fogom tenni, mert tudvalévőén abba mindent belefőznek és így remélhetem, hogy az én írásom is akadály nélkül eljut Önhöz.
Igen tisztelt uram!
Arra akarom figyelmeztetni, hogy ha ön ma engem megesz, akkor mától kezdve a vadszezon végéig, igen sokszor fog még nyulat kapni kedves nejétől, míg ellenben, ha ön nem ragaszkodik ahhoz az ostoba előítélethez, hogy nyulat enni előkelő dolog, akkor én folytathatom életem fáradalmas, de szép vándorútját, míg Ön hosszú időre ismét rendes ételekhez jut és megmenekül a vadszezon apró meglepetéseitől.
És hogy milyen nagy oka van Önnek engem a szőnyegre kiborítani — ígérem, nem hagyok kitörülhetetlen foltot, — annak bizonyítására engedje meg, uram, hogy életrajzomat dióhéjban elmondhassam.Ime:
Erzsébetfalván születtem. Szüleim szegény, földhözragadt nyulak voltak, akik neveltetésemről nem gondoskodhattak, így már igen korán magamnak kellett magamat eltartanom. Egy év múlva egy körvadászat alkalmával terítékre kerültem. Ha jól emlékszem, az Önök egyik kitűnő művésze okozta vesztemet. E rettenthetetlen vadász fegyverével szemben minden óvatosságom hiábavaló volt, mert hiszen ez alkalommal is úgy történt a dolog, hogy vadkacsára célzott és — engemet talált. A vadászatról engem egy ügyvéd vitt haza, akinenk a felesége eladott egy vendéglősnek. Ez sok, sok évvel ezelőtt történt. A vendéglő rosszul ment, megbukott és én a csődtömegbe kerültem. Félév múlva licitáció útján egy másik vendéglőshöz kertültem, akinél alkalmam volt megtanulni a vendéglői szakipart. Ezen az akadémián tíz hónapig voltam. A szakácsmüvészet minden titkába beavattak ez idő alatt. Voltam fácán, voltam — minden tiltakozásom ellenére — idei liba. Később áttértünk a tésztanemüekre. Többször szerepeltem mint csokoládés felfújt. De hagyjuk a részleteket’ Elég annyi, hogy mindig szerencsém volt és visszakerültem a konyhába. Két év múlva a gyorsvonat étkezőkocsiján tanulmányútra mentem Svédországba, hogy a kesztyűipart tanulmányozzam, ahol tudvalevőleg a kesztyűk is nyúlnak, tehát velük közeli rokonságban vagyunk. Azután hazajöttem Magyarországba és ismét egy vendéglőben kaptam alkalmazást. Egyszer egy budai vendéglő szeparéjában találkoztam uraságod kedves nejével, őnagysága akkor egy monoklis fiatalemberrel volt ott. Ha ezzel talán olyan dolgot árultam el, amelyről Önnek nem volt tudomása, megnyugtathatom, hogy köztünk marad... Denikve, őnagysága sem evett meg, sokkal izgatottabb volt, semhogy enni tudott volna. Egy év múlva egy hajószakáccsal kimentem Amerikába, ahol egy filmen is szerepeltem és ott is tanulmányoztam a vadszezont. De a honvágy visszahozott. Ekkor egy ablaktisztító vállalathoz kerültem, ahol hónapokig ablakokat tisztítottak velem. Ez nagy strapa volt és bizony egy kissé elrongyolódtam. Kidobtak ... Innen egy vásárcsarnokba kerültem, ahol egyideig mint vagdalékot árultak, de mivel így semmire se mentek velem, összeenyveztek valahogy és mint idei nyúl kerültem ismét eladásra. Tegnap azután megvett az ön szakácsnéja. Mondanom sem kell, hogy rajtam is egész szép kis összeggel meglopta önt. És most itt vagyok az ön asztalán.
Én becsületben őszültem meg, Uram és becsületben szeretnék meghalni. Ezért írtam ezt a levelet. Ne egyen meg. Dobjon ki. Dobjon ki, ha másként nem megy, a feleségével együtt, akit — mint említetem már — ismerek és aki megérdemli, hogy ön elváljon tőle, ha ilyen ételeket ad önnek.
Az ön őszinte tisztelője:
Nyúl Gerinc.
Eddig szól a pesti nyúlnak érzelmes szép története. És ebben csak egy tanulság van, hogy Pesten minden második nyúl mellé oda lehet tenni ezt a levelet.
Li.
8 Órai Ujság, 1925. november (11. évfolyam, 247-271. szám)1925-11-01 / 247. sz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése