Világ, 1925. szeptember (16. évfolyam, 195-219. szám)1925-09-01 / 195. szám
Bűvészet Tabánban
(A Világ tudósítójától.)
A napokban Tabánban jártam, ahová újabban ritkáin látogatok el, mert úgy takarékoskodom ezzel az örömmel, mint fösvény a fogyó kincseivel. Hegynek kanyargó kis uccákon, melyeik során csonka falak között, dudvá benőtte sírban porladoznak a csákány-halálra ítélt és kivégzett viskók, megint éreztem a gulli- veri nagyság mesehangulatát a liliputi házak között és koppanó lépéseim ütemében megint kerestem a régi ritmusokat, melyek hajdan madrigálra hangolták szívemet, az időnként1 fölébredő, javíthatatlan Rip van Winklé-t valamely kegyetlen szépség iránt
Kis tabáni kocsma lugasában hallgattuk a csöndet: én meg Ákos barátom, aki az ősznek bágyadt mosolyától megereszkedő idegekkel még a morzsákra leselkedő verebekkel szemben is puhára érzékenyült és részvéttel simogatta Marada bácsi farkaskutyáját is, mely egész testében rángva barátkozott velünk. „Idegsokkja van szegény kutyának" — mondta — „gyakori betegség ez ennél a kutyafajtánál".
Néhány pohárka enyhe vinkótól régi emlékek megfakult szálai szövődtek a hangulatunkba és már-már belesüppedtünk azoknak a szavaknak a narkózisába, melyekben a negyven esztendő határán, innen és túl oly jó újraélni a sebesszámyú éveket.
De egyszerre csak kezdett benépesülni a vén eperfa lombernyője alatt késő délutáni álomba bóbiskoló udvar. Furcsa emberkék és asszonyságok jöttek. Sifonérjukban naftalínos álmukból felriasztott rokolyákat, régimódi rékliket, hervadt színű sálakat paskolt az eperfa ágai között bújkáló szél, meg öreg zakókat és vén redingotokat, melyek tükrösre fényesedtek egy emberöltő alatt.
Csöndes „szabad ?“-dal mellénk telepedett három öreg úr: Kregár bácsi, a hadnagy uccai pékmester, egy öreg nyugdíjas tisztviselő, meg egy penzió küszöbén álló postafőfelügyelő. Hármuk kora reprezentált vagy két évszázadot. A kerek koponyája, jókedélyű Kregár mester kihalászott a vászon- zubbonyából egy pakli zsíros francia kártyát és a spriccer még meg sem érkezett az asztalokra, méris megkezdték a „talon- máriás“-t. Százkoronásokbam ment a játék, de olyan ifjonti lendülettel, mint aminőre csak három ilyen fiatal tabáni öregúr képes. Röpködött a „huszas", „negyvenes", a „kontra", meg „rekontra", egy-egy hibásnak minősített hívásra, mint öreg darazsak csipkedték egymást a partnerek és az öreg nyugdíjas pislogó szemeiben, melyeket piros szegéllyel jelöltek meg az elírandó évtizedek, meg a szemek fényét koptató akták, szinte elfulladt a gőgös örömtől, amikor valami nagy „bemondás“-ra jogosították a szerencsés osztás révén kezében szorongatott kártyák.
Mintha valami rozzant színházi süllyesztőből bukkant volna föl, bamdzsi, sovány öreg asszony állott egyszerre a kerek asztalok elé:
— Elsőrangú mutatvány — mondotta — és megcsörgetett a kezeiben egy tucat régi Werndl-puskára való rozsdás szuronyt.
Vékony, szikkadt ujjaival hirtelen egymásra húzta a szoronyokat, azután az állára illesztette őket és balanszírozott.
— Bűvészet —: szólott mellettünk egy öreg néni álméflkodva és gyerekes boldogsággal a hangjában, miközben a zsonglírozó hajdani komédiásné, az idők avarából exhumált artistanő, hervadt és fanyar mosolyt erőltetett a színtelen és vékony ajkára, mosolyt, mely valamikor a karbid-lámpások erős illatától belengett arénában bizonyára megzavart néhány szebb lelkű ifjút.
Azután késeket dobált, majd három sarlóval kísérletezett. Az egyik sarló a megismételt produkció során többször földre pottyant. Rosszul ekvilibrirozott a száraz öreg kéz, a merevedő öreg derék, a nehezen hajló vén láb. A művésznő megcsóválta a fejét, előbb az artistáknak mutatványuk súlyát fokozó öntelt bosszúságával, majd később őszinte és szinte szánalmat keltő kétségbeeséssel.
— Harminc éve próbálom ezt a mutatványt — csattant föl bocsánatkérőn a kesergésc — és még mindig elhibázom. Nehéz mutatvány, nagyon nehéz — tette hozzá önmagát vigasztalón és hibáját, csetlő-botló zsonglőr-művészetét magyarázva.
A műsorát ezután gyorsan ledarálta és tányérozni kezdett. A hervadt mosoly újra kivirult a fakó, süppedt arcán. Amikor hozzánk lépett, megpróbáltam néhány udvarias szóval kinyitni múltja rozsdás zárjait. Bólintott és mosolygott, újra bólintott és megint mosolygott. Süket volt szegényke, mint egy öreg szakállas ágyú, mely már régen kidörögte magát.
Az interjú így elmaradt, csak a régi puskák szuronyaival egyensúlyozó és sarlókon megbotló művészetét adom át íme az egynapos örökkévalóságnak.
Várkonyi Titusz (Szeged, 1882. febr. 4. – Bp., 1954. ápr. 15.): újságíró. A szegedi egy.-en szerzett tanári diplomát. Egy évig Bp.-en tanár, aztán újságíró. Előbb a Világ, majd a Magyar Hírlap, 1938-tól csaknem haláláig a Magyar Nemzet munkatársa. Főként irodalmi riportokat és színházi kritikákat írt. A Horthy-korszakban a haladó polgári újságírás képviselői közé tartozott. Krúdy Gyula egyik legbensőbb barátja volt.
Bűvészet Tabánban
(A Világ tudósítójától.)
Néhány pohárka enyhe vinkótól régi emlékek megfakult szálai szövődtek a hangulatunkba és már-már belesüppedtünk azoknak a szavaknak a narkózisába, melyekben a negyven esztendő határán, innen és túl oly jó újraélni a sebesszámyú éveket.
De egyszerre csak kezdett benépesülni a vén eperfa lombernyője alatt késő délutáni álomba bóbiskoló udvar. Furcsa emberkék és asszonyságok jöttek. Sifonérjukban naftalínos álmukból felriasztott rokolyákat, régimódi rékliket, hervadt színű sálakat paskolt az eperfa ágai között bújkáló szél, meg öreg zakókat és vén redingotokat, melyek tükrösre fényesedtek egy emberöltő alatt.
Csöndes „szabad ?“-dal mellénk telepedett három öreg úr: Kregár bácsi, a hadnagy uccai pékmester, egy öreg nyugdíjas tisztviselő, meg egy penzió küszöbén álló postafőfelügyelő. Hármuk kora reprezentált vagy két évszázadot. A kerek koponyája, jókedélyű Kregár mester kihalászott a vászon- zubbonyából egy pakli zsíros francia kártyát és a spriccer még meg sem érkezett az asztalokra, méris megkezdték a „talon- máriás“-t. Százkoronásokbam ment a játék, de olyan ifjonti lendülettel, mint aminőre csak három ilyen fiatal tabáni öregúr képes. Röpködött a „huszas", „negyvenes", a „kontra", meg „rekontra", egy-egy hibásnak minősített hívásra, mint öreg darazsak csipkedték egymást a partnerek és az öreg nyugdíjas pislogó szemeiben, melyeket piros szegéllyel jelöltek meg az elírandó évtizedek, meg a szemek fényét koptató akták, szinte elfulladt a gőgös örömtől, amikor valami nagy „bemondás“-ra jogosították a szerencsés osztás révén kezében szorongatott kártyák.
Mintha valami rozzant színházi süllyesztőből bukkant volna föl, bamdzsi, sovány öreg asszony állott egyszerre a kerek asztalok elé:
Vékony, szikkadt ujjaival hirtelen egymásra húzta a szoronyokat, azután az állára illesztette őket és balanszírozott.
— Bűvészet —: szólott mellettünk egy öreg néni álméflkodva és gyerekes boldogsággal a hangjában, miközben a zsonglírozó hajdani komédiásné, az idők avarából exhumált artistanő, hervadt és fanyar mosolyt erőltetett a színtelen és vékony ajkára, mosolyt, mely valamikor a karbid-lámpások erős illatától belengett arénában bizonyára megzavart néhány szebb lelkű ifjút.
Azután késeket dobált, majd három sarlóval kísérletezett. Az egyik sarló a megismételt produkció során többször földre pottyant. Rosszul ekvilibrirozott a száraz öreg kéz, a merevedő öreg derék, a nehezen hajló vén láb. A művésznő megcsóválta a fejét, előbb az artistáknak mutatványuk súlyát fokozó öntelt bosszúságával, majd később őszinte és szinte szánalmat keltő kétségbeeséssel.
— Harminc éve próbálom ezt a mutatványt — csattant föl bocsánatkérőn a kesergésc — és még mindig elhibázom. Nehéz mutatvány, nagyon nehéz — tette hozzá önmagát vigasztalón és hibáját, csetlő-botló zsonglőr-művészetét magyarázva.
A műsorát ezután gyorsan ledarálta és tányérozni kezdett. A hervadt mosoly újra kivirult a fakó, süppedt arcán. Amikor hozzánk lépett, megpróbáltam néhány udvarias szóval kinyitni múltja rozsdás zárjait. Bólintott és mosolygott, újra bólintott és megint mosolygott. Süket volt szegényke, mint egy öreg szakállas ágyú, mely már régen kidörögte magát.
Az interjú így elmaradt, csak a régi puskák szuronyaival egyensúlyozó és sarlókon megbotló művészetét adom át íme az egynapos örökkévalóságnak.
Várkonyi Titusz*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése