ORTODOX AZILUM
A főleg Kelet-Európában és a Közel-Keleten elterjedt ortodox (görögkeleti) egyház a legrégibb idők óta területi, illetve nemzeti egységenként, önálló szervezetekben működik. Pest-Budán legkorábban a szerb ortodox egyházközség települt meg, melyet a 16. századtól folyamatosan bevándorolt kereskedőcsaládok alapítottak. ők alkották Budán a Várhegy és a Gellért-hegy között kialakult Tabán vagy Rácváros elnevezésű városrész lakosságát. Első templomukat is itt építették fel 1697-ben, melyet egy új, 1751-ben elkészült barokk stílusú templom követett a Rác fürdő közelében.
Ortodox hívők a vízszentelés szertartására vonulnak a Duna-partonaz 1820-as években.
A szerb templom a jellegzetes tabáni környezetben, 1920-as évek.
A főleg Kelet-Európában és a Közel-Keleten elterjedt ortodox (görögkeleti) egyház a legrégibb idők óta területi, illetve nemzeti egységenként, önálló szervezetekben működik. Pest-Budán legkorábban a szerb ortodox egyházközség települt meg, melyet a 16. századtól folyamatosan bevándorolt kereskedőcsaládok alapítottak. ők alkották Budán a Várhegy és a Gellért-hegy között kialakult Tabán vagy Rácváros elnevezésű városrész lakosságát. Első templomukat is itt építették fel 1697-ben, melyet egy új, 1751-ben elkészült barokk stílusú templom követett a Rác fürdő közelében.
Ezt a tabáni szerb templomot a második világháború végén lebontották. A török időkben jött létre a pesti szerb település is, mely már akkor templommal rendelkezett. Ennek a helyén épült fel a mai Szerb utca és Veres Pálné utca sarkán álló pesti szerb templom, melyet 1698-ban szenteltek fel Szent György tiszteletére. A templom mai alakját, többszöri átépítés után, 1750-ben nyerte el. A 19. századtól kezdődően fokozatosan kiépültek a szerb nemzetiség művelődési intézményei (Matica Srpska, Tökölyanum, Szent Angelina Intézet) A 18. században Pesten letelepedett, a gazdasági életben jelentős szerepet játszott
görög és makedon-vlach kereskedőcsaládok 1788-ban kiváltak a szerb egyházközségből, és megalapították önálló, 1931-től "budapesti görög alapítású görögkeleti magyar" elnevezéssel illetett egyházközségüket. Központjuk és templomuk az Alsó Duna soron (ma: Petőfi tér) épült fel 1791 és 1794 között. Napjainkban az ortodox hívők négy (belgrádi, bukaresti, szófiai, moszkvai - 1949-ben ez alá rendelték az elmagyarosodott görögöket is, engedélyezve számukra a magyar szertartásnyelvet) külföldi egyházi főhatóság (patriarchátus) irányítása alatt gyakorolják vallásukat.
A vízkeresztnapi szertartás az 1930-as években: a Dunából kihozott kereszttel Rajcseff esperes plébános végzi a szertartást.
A MEGSZENTELT VÍZ
Isten azáltal, hogy Krisztus személyében megtestesült, megszentelte a halandó emberi természetet. Az emberi test így többé már nem csak „a bűnnek hajléka”, „hústest”, amely mintegy sírként tartja magába zárva a lelket, hanem a feltámadás örömének részese is, a Szentlélek temploma. Krisztus megszentelő műve pedig nem korlátozódik az emberi természetre: a természeti világ egyes elemeit is dicsőségének körébe vonta, a kegyelem csatornájává téve őket. Így válik az áldás forrásává a víz is, amely ugyancsak jelentős helyet kap az Egyház életében.
„Aki nem születik vízből és Lélekből, nem léphet be Isten Országába” – mondta Nikodémusnak az Úr (Jn. 3;5). Erre utal Pál apostol is, amikor azt írja Titusznak: „Mikor azonbn megjelent üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete… megmentett minket az újjászületés fürdője és a Szentlélekben való megújulás által.” (Tit. 3;4-5).
Az ortodox egyház többféle megszentelésben is részesíti a természeti világot: megáldásra kerülnek a kertek, vetések, az emberi hajlék, többféleképpen szentelődhetnek meg akár egyes dolgok is: a kenyér másféle áldást nyer az asztalon, ha étkezés előtt imádkozunk, mást az Artoklaszía szertartásában, és ismét mást – a legteljesebbet, semmivel össze nem mérhető módon – az Oltárasztalon, amikor Krisztus testévé válik.
Az Egyház két szertartást is ismer a víz megszentelésére: az ún. Kis- és Nagy Vízszentelési szertartást. A különbség ezek között az, hogy a Nagy Vízszentelést (Megasz Agiazmósz), évente csupán egyszer, Vízkereszt (gör. Theofánia – kb. „Istenjelenés”) ünnepének alkalmával végezzük, míg a másik az év bármely napján elvégezhető önmagában is, de más alkalmakkor is, például házszentelés, gépjármű megáldása, stb. esetén. A Kis Vízszentelés (Mikrósz Agiazmósz) vize az Egyház áldásával gyógyír minden testi és lelki panaszra és megerősítés a hitben; ám a vízkereszti szentelt víz a keresztség vize, az újjászületés fürdője: a pap azt az imát olvassa fölötte, amellyel kereszteléskor a keresztség vizét áldja meg, és a szertartás ugyanúgy az Isteni Liturgia keretébe ágyazódik, mint ahogy a keresztségnek is ott van a helye. „A Nagy Vízszenteléskor megfigyelhető, hogy mind az azt kísérő tropárionok („Az Úr hangja a vizek felett…”), mind az Izaiás könyvéből való prófétai olvasmányok erőteljes szimbolikus karakterrel bírnak, amellyel a Krisztus megkeresztelkedését idézik föl, és ezzel a szertartást az Úr ünnepeihez csatolják” (Szotirosz Kozmopoulou archimandrita) – ezzel szemben a Kis Vízszentelés énekei az Istenszülőhöz szólnak. A Nagy Vízszentelés tehát az Egyház egyik misztériumával van szoros kapcsolatban, ezért is alakult ki az ennek megfelelő előkészület, az ünnepet megelőző böjti nap.
Amellett, hogy egyszer egy évben kerül rá sor, fontos az is, hogy az ünnepnek ezen az egy napján ihatnak ebből a vízből a hívek. A Kis Vízszentelés során megáldott vízből akár naponta lehet inni, azonban a Vízkereszt ünnepét pontosan emiatt már igen régi időktől, a 4. századtól egynapos szigorú böjt előzi meg, felkészülésként a szentelt víz magunkhoz vételére. Fontos tehát, hogy az abból inni szándékozók tartsák a január 5-ei böjtöt, és tudatában legyenek jelentőségének: régente a keresztények nem is mertek a vízkereszti szenteltvízből inni böjt nélkül, ahogyan az Eucharisztiához sem járultak anélkül. A hívek körében szokás hazavinni az ünnepen szentelt vízből, és azzal megszentelni a lakhelyet, azt akár egész évben otthon tartani, mintegy a ház és a benne lakók védelme érdekében. Bakojannisz archimandrita írja a vízszentelésről szóló könyvében, hogy „amint tisztelettel vesszük körül a szentek ereklyéjét – mivel leszállt rájuk a Szentlélek kegyelme – úgy kell tisztelettel öveznünk a nagy Vízszentelés vizét is ugyanezen okból, ha otthonunkban tartjuk” (26.o).
A Nagy Vízszentelést – gyakorlati okokból – kétszer is el szokás végezni Vízkereszt ünnepén: annak előestéjén, a királyi Imaórákat és Nagy Szt. Vazul – alkonyatkor megtartott – liturgiáját követően, valamint magán az ünnepnapon. Fontos tudni, hogy a szokásnak, mely szerint e napon a pap élő vizeket is megáld a kereszttel – a keresztet a vízbe dobva, legyen az folyó, tó vagy tenger – nincsen köze magához a nagy vízszentelési szertartáshoz.
Források:
Φουντούλης, Ιωάννης, Απαντήσεις...Δ’, Αθήναι, 1994.
Κοσμόπουλου, Σωτήρος, Σχέση Μικρού και Μεγάλου Αγιασμού (κήρυγμα)
Μπακογιάννη, Βασίλειος, Μικρός και Μεγάλος Αγιασμός, Πάτρας, 1997.
ASYLUM=menedék
Körmenet az első világhaború idején a tabáni ortodox templom előtt
Isten azáltal, hogy Krisztus személyében megtestesült, megszentelte a halandó emberi természetet. Az emberi test így többé már nem csak „a bűnnek hajléka”, „hústest”, amely mintegy sírként tartja magába zárva a lelket, hanem a feltámadás örömének részese is, a Szentlélek temploma. Krisztus megszentelő műve pedig nem korlátozódik az emberi természetre: a természeti világ egyes elemeit is dicsőségének körébe vonta, a kegyelem csatornájává téve őket. Így válik az áldás forrásává a víz is, amely ugyancsak jelentős helyet kap az Egyház életében.
„Aki nem születik vízből és Lélekből, nem léphet be Isten Országába” – mondta Nikodémusnak az Úr (Jn. 3;5). Erre utal Pál apostol is, amikor azt írja Titusznak: „Mikor azonbn megjelent üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete… megmentett minket az újjászületés fürdője és a Szentlélekben való megújulás által.” (Tit. 3;4-5).
Az ortodox egyház többféle megszentelésben is részesíti a természeti világot: megáldásra kerülnek a kertek, vetések, az emberi hajlék, többféleképpen szentelődhetnek meg akár egyes dolgok is: a kenyér másféle áldást nyer az asztalon, ha étkezés előtt imádkozunk, mást az Artoklaszía szertartásában, és ismét mást – a legteljesebbet, semmivel össze nem mérhető módon – az Oltárasztalon, amikor Krisztus testévé válik.
Az Egyház két szertartást is ismer a víz megszentelésére: az ún. Kis- és Nagy Vízszentelési szertartást. A különbség ezek között az, hogy a Nagy Vízszentelést (Megasz Agiazmósz), évente csupán egyszer, Vízkereszt (gör. Theofánia – kb. „Istenjelenés”) ünnepének alkalmával végezzük, míg a másik az év bármely napján elvégezhető önmagában is, de más alkalmakkor is, például házszentelés, gépjármű megáldása, stb. esetén. A Kis Vízszentelés (Mikrósz Agiazmósz) vize az Egyház áldásával gyógyír minden testi és lelki panaszra és megerősítés a hitben; ám a vízkereszti szentelt víz a keresztség vize, az újjászületés fürdője: a pap azt az imát olvassa fölötte, amellyel kereszteléskor a keresztség vizét áldja meg, és a szertartás ugyanúgy az Isteni Liturgia keretébe ágyazódik, mint ahogy a keresztségnek is ott van a helye. „A Nagy Vízszenteléskor megfigyelhető, hogy mind az azt kísérő tropárionok („Az Úr hangja a vizek felett…”), mind az Izaiás könyvéből való prófétai olvasmányok erőteljes szimbolikus karakterrel bírnak, amellyel a Krisztus megkeresztelkedését idézik föl, és ezzel a szertartást az Úr ünnepeihez csatolják” (Szotirosz Kozmopoulou archimandrita) – ezzel szemben a Kis Vízszentelés énekei az Istenszülőhöz szólnak. A Nagy Vízszentelés tehát az Egyház egyik misztériumával van szoros kapcsolatban, ezért is alakult ki az ennek megfelelő előkészület, az ünnepet megelőző böjti nap.
Amellett, hogy egyszer egy évben kerül rá sor, fontos az is, hogy az ünnepnek ezen az egy napján ihatnak ebből a vízből a hívek. A Kis Vízszentelés során megáldott vízből akár naponta lehet inni, azonban a Vízkereszt ünnepét pontosan emiatt már igen régi időktől, a 4. századtól egynapos szigorú böjt előzi meg, felkészülésként a szentelt víz magunkhoz vételére. Fontos tehát, hogy az abból inni szándékozók tartsák a január 5-ei böjtöt, és tudatában legyenek jelentőségének: régente a keresztények nem is mertek a vízkereszti szenteltvízből inni böjt nélkül, ahogyan az Eucharisztiához sem járultak anélkül. A hívek körében szokás hazavinni az ünnepen szentelt vízből, és azzal megszentelni a lakhelyet, azt akár egész évben otthon tartani, mintegy a ház és a benne lakók védelme érdekében. Bakojannisz archimandrita írja a vízszentelésről szóló könyvében, hogy „amint tisztelettel vesszük körül a szentek ereklyéjét – mivel leszállt rájuk a Szentlélek kegyelme – úgy kell tisztelettel öveznünk a nagy Vízszentelés vizét is ugyanezen okból, ha otthonunkban tartjuk” (26.o).
A Nagy Vízszentelést – gyakorlati okokból – kétszer is el szokás végezni Vízkereszt ünnepén: annak előestéjén, a királyi Imaórákat és Nagy Szt. Vazul – alkonyatkor megtartott – liturgiáját követően, valamint magán az ünnepnapon. Fontos tudni, hogy a szokásnak, mely szerint e napon a pap élő vizeket is megáld a kereszttel – a keresztet a vízbe dobva, legyen az folyó, tó vagy tenger – nincsen köze magához a nagy vízszentelési szertartáshoz.
Források:
Φουντούλης, Ιωάννης, Απαντήσεις...Δ’, Αθήναι, 1994.
Κοσμόπουλου, Σωτήρος, Σχέση Μικρού και Μεγάλου Αγιασμού (κήρυγμα)
Μπακογιάννη, Βασίλειος, Μικρός και Μεγάλος Αγιασμός, Πάτρας, 1997.
ASYLUM=menedék
Hargitai Beáta:Tabáni ortodox templom
Főoltár
Arsenije Teodorović: Szent Miklós, Istenszülő Krisztussal, Jézus Krisztus, Keresztelő Szent János a budai szerb ortodox székesegyház ikonosztázionjának részletei (1818-1820)
Körmenet az első világhaború idején a tabáni ortodox templom előtt
A lebombázott templom bontás előtt 1948-ban
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése