Lapozgatom, vizslatom az ARCANUM 16 millió oldalas archívumát a Tabán történelme okán,mintha fizetnének érte. Olyan kényszer ez ,amit még nagyapám összegyűjtött fotói , albuma róttak rám . Szegény, már betegen ,a végleges bontás hírére kezdte gyűjteni fényképeit az elmúló városrészról Részint saját fotómasinájával, de gyűjtötte az újságból kivágott fotókat is . Minden lebontott házat külön megsiratott. Nem csoda , hisz ide kötötte fiatalsága, nyomdásztanonc évei , s élete végéig a Tabánon át járt munkába , gyalog le a Hadnagy utcán a Rác fürdőig, hogy felszálljon a villamosra,amely átvitte Pestre az Athenaum nyomdába.Jelen volt a városrész minden rezdülésénél, észrevette a változásokat , utat a megsemmisüléshez, amely lassú volt, évekig tartó , de könyörtelen ,előre látható és visszafordíthatatlan. Az alábbi cikket ő még frissen olvasta -amikor megjelent- képeit kivágta és gondosan beragasztotta fotóalbumába-megőrizendő.Tette mindezt szívbetegen-55 éves korában- négy hónappal halála előtt.
Ha érvényes az a mottó ,hogy
Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére
....akkor erre az írásra ez különösen igaz...
LEBONTJÁK A TABÁNT
Magyarság képes melléklete, 1931 (1-52. szám)1931-09-06 / 36. szám
Tabán felett most már igazán szól a lélekharang, még pedig végleg és visszavonhatatlanul. Lebontják az öreg tabáni házakat. Az idő eljárt felettük, roskadt tetőikkel, süppedt falaikkal sok ember álmát őrizték, soknak volt otthon, melegség, gond, könnyrejtő vagy nyugtató födél, most elvégezték a kötelességüket s menniök kell. Szép sorba menni, eltünedezni az égbenyuló paloták rohamléptei elől. S igy van ez jóL Mit is csinálnának ezek a düledező, vén kis házak a terjedő épület óriások fiatal és irgalmatlan gyűrűjében? Öreg vitézek már, foghíjas és vedlett öreglegények, sokat tapasztaltak már az egyre változó időkben és sok tapasztalat után tanácsos sirbaszállni háznak, embernek egyaránt. Mert következnék a kiábrándulás és — jó elmenni a kiábrándulás elől.
Már eddig is működött a falbontó csákány a Tabánban s a főváros most újabb négy házat ítélt halálra, illetve nem is a főváros: az idő. A főváros csak végrehajtja az Idő ítéletét. Ez a négy ház, mint megírtuk már, az Aranykacsa-utc& 12., a Holdvilág-utca 19., az Arok-utca 49. és a Fefíérsas-utca 8. szám alatti négy kis viskó.
ARANYKACSA-UTCA 12
Vedlettfalu, süllyedt kis házikó. Faláról hullik a vakolat s mint a beteg bordák, kilátszanak a téglák vonalai. A teteje lyukas, rozzant, görbe gerincű. Az ember szinte várná, hogy, mint a mesékben, kidugja az apró ablakon egy szurósszemü anyóka a fejét s megkérdi szigorúan: Ki zörget? S felelnénk rá ijedten: a szél, a szél! Nem mi, anyóka, nem mi zörgetünk, hanem a szél, az emeleteket rakó idők szele. Bent a téglával rakott tornác mélyre csúszik le az udvarhoz, mint a pincelejárat. Lent két nénike beszélget. Meleg,kötött ruha rajtuk s apró, száraz fejükön kibővített érmelegitő sapkának. Lent a tetőt már gerendákkal támogatják s az egyik nénike neve: Gutalek Aranka kisasszony
Már hajlotthátu szegényke, ötvenhárom éves, és Istenem, ő még ismerte a régi Tabánt. Most a szomszédasszonnyal kötött kabátban az augusztusi fény alatt sütkérezik. Mit gondolhat közben? Ki tudná megmondani!
Bent az első két szoba-konyhás lakásban vastag, szinte fullasztó dohszag fogad. A mennyezet alig két méter magas, a padló felszakadozott, a falak átitatva nedvességgel. Itt lakott két éven keresztül Horvátfi János festő és mázolómester feleségével és hét gyermekével, összesen hát kilencen. Most a Kereszt-utca 20 alatt laknak egy szobában ugyan, de nyugodtabban. Mert itt mindig féltek, hogy beszakad a mennyezet.
— Nem sajnáljuk ezt a házat — mondja. — Igazán nem sajnáljuk. Rossz' ház volt, mindig féltünk, hogy összeroskad.
Lehet, ha az öreg tabáni ház mindezt hallja, megremeg belé s panaszkodni szeretne, hogy hálátlan az ember. Hátul az öreg, rozsdás csengetyüt megrántja valaki.
HOLDVILÁG-UTCA 19
Nagyapám a Holdvilág utcában
Sarkon áll és dombra kapaszkodik, karcsú tűzfalával még mindig kicsit büszke. De sokat beszélgethetett nyári éjszakákon a holddal és telente, mikor csikorgott a fagy, összenéztek.,
»Nos, mi van az emberekkel odabent ?* — kérdezhette a hold. És a karcsú tűzfal válaszolt: „Csitt! Köszönöm, szépen alusznak most és a kisasszony fent, a felső lakásban nevetve álmodik. Az egyik vánkosa kicsúszott a feje alól.“ így beszélgethettek. Most galambokat dobálnak a házgeríncen a gyerekek. Oldalt kidőlt a kőfal, a kis orgonabokor már rég elviritott, most csak egy cserép muskátli nyílik az udvar sarkában, a házmesteréké, és fent a lyukastetejü fészer alatt három fiatal tyúk kapírgál. A barackfát kidöntötte a vihar. Minden oly magányos, haldokló és elhagyatott, amilyen egy halálra ítélt vén ház csak lehet. Pedig a házmester, Repjuk Antal még itt lakik. Csak már ő is készülődik a lakók, Profota János csarnoki árus, Barnafy János nyomdász, Bosnyákovics Mátyás vasesztergályos és Kluger Lajosné után. Elmentek a lakók. A földbe süllyedt lakásokban penész és a nyirkos fal szaga árad, mint a pincékben. Fent a felső házrész ablaka betörve. Lépteink szinte döngve konganak a vízhordta udvarból egyre jobban kímeredő köveken s mikor a házmester kisfia beteszi utánam döngve a kaput, csaknem art mondom:
— Jóéjszakát !
ÁROK-UTCA 49
Itt be se tudok menni. Már leadták a fővárosnak a kulcsot. A friss kőfalra kapaszkodunk fel, hogy fényképezni tudjunk és hogy lássunk valamit. Hosszú ház, mélyen fekszik, roskadt, repedt, a teteje papírdeklivel foltozva és pléhdarabokkal, a kapuból az udvarba levezető tíz lépcső köveit kiverte a fű. A kövek közt is felütötte a fejét. A tyúkólban két veréb kapar. A lyukas tetőn macska sompolyog óvatosan s a falon haldokolva tapadnak a legyek. Elől két szoba, konyha van, Döme Lajos zenész és Paulicfí Ferenc napszámos laktak benne. Hátul a másik lakásban Vebs István nőiszabó- segéd. Most már egészen üres a ház. Végtelen csend van. Szóljunk valamit! — mondom a fotóriporternek mellettem, ahogy állunk a álon, de csak hallgatunk, és akkor bedobok egy követ az udvarba, hogy legyen valami zaj ebben a süket csöndben, mely a halálaiéit, hallgató házból árad. Olyan, mintha halottat néznénk.
FEHÉRSAS-UTCA 8
A ház gondnoka, az öreg Gruber Károly, meghalt már s a gondnokné asszony Budafokra költözött. Mondják: a gyerekeihez. Nem várta meg, mig lebontják a tetőt a teje fölül. Oly csöndes ez a ház is, mint egy erdei lakás, melyből kihalt a gazda.
Haj, pedig de víg épület volt valamikor! Kocsma volt bizony, vendéglő a Fehér sashoz* s pohárka borok mellett még nóta is járta. A jó budaiak neki-nekiálmodoztak a fenyőfaasztalok fölött s lekönyökölve meg-megszidták a kormányt jó, békebeli csekélységekért. Hanem hát háború becsukta a Fehérsas-utcai vidám kaput 1916-ban s azóta hátul, zsákutcáról a bejárat. Lehet, hogy szimbólum : zsákutca és hátsó >ejárat. Mintha igy lennénk az örömmel mindannyian... Jobbról udvarhosszat deszkapadlás, de korhadt nagyon, a macskák alatt szakad padlója. De a tetejéről vadszőlőindák nyúlnak le csaknem a földig, is a napfény megkeresi még a vén ház arcát. Ha most valami duhaj nótával elrikkantanám magamat! De összerezdülök a zajra, amit a fényképezőgép elcsattantott diafragmája okoz.
— Lebontják az öreg házat! — szól ki az egyik lakó a konyhából: Juhász József diszletmester felesége.
S az emeletről, a dcszkaverandáról Pfilf János, a másik lakó szól le:
— Igen, lebontják. Elmegy a többi után.
S egy kisfiú, aki kint játszik az utcán, hozzáteszi:
— Micsoda paloták lesznek itt!
Lehet. De most sietve megyek, mert furcsa, szorongó érzés itt bandukolni a halálraítélt házak között. Szinte szégyenlem előttük, hogy fiatal vagyok.
Ezt az utolsó képet a cikkből nem ragasztotta már albumába-nem tartotta fontosnak
(Fotók Gárdonyi szignóval)* FEHÉRSAS u 8 kocsma a Fehér Sashoz
1882 ,83,84 ,85, 86, 1891,92 Grösztenberger Ede tulaj
1900 özv.Gröstenberger Edén "
1901,02 Gröstenberger N.-né "
1909,11 ,12 ,14 ,16 Holczinger Józsefné "
kassius
Nagyapám fotóalbuma
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése