EGY ESTE A TABÁNBAN

EGY ESTE A TABÁNBAN

Új Ember, 1995 (51. évfolyam, 1/2423-53/2475. szám)1995-03-12 / 11. (2433.) szám

Felnyílt az ajtó, s meghajolva belépett a sör- és ételszagú helyiségbe egy magas, barna, csokornyakkendős, sétabotos úr.

Tengődi úr egy hideg téli estén, képzeletben az ódon Tabán öreg vendéglőit kereste fel, sőt gondolatait a Hadnagy utca, Kereszt utca, a Fehérsas tér romantikája: a Bagyik, az Alpecker és az Avar bora, valamint rácpörköltje foglalta le.
 Így érkezett Krausz Lipót Mélypincéjébe, amely kisvendéglő Poldi bácsi zöldszilváni boráról, kóser diópálinkájáról és özvegy Gláselné főztjéről volt nevezetes. E derék asszonyság „zsidósan" főzött, azaz cukrozta az ételeket, de a sólet, melyet a Mélypincében tálaltak, elsőrendű volt. Tarkababból készült, gerslivel, töltött libanyakkal, melyet a cseléd lekötözött fedelű fazékban vitt a pékhez, hogy annak kemencéjében érlelődjék össze gasztronómiai csodává... De hát semmi sem tökéletes a világon, mert hiába készült a Mélypincében remek nyúlpecsenye is, ha a hozzáillő vörös bort az óbudai Behringertől kellett hozatni a Vörösvári útról.

A vendéglő egyik sarkában a belvárosi sánta sekrestyés ült állandó kártyapartnerével, a villamosvasúti ellenőrrel egy asztalnál, s együtt várták türelmesen a tartliban legszívósabb ellenfelüket: a tabáni kéményseprőmestert, akiről nem lehetett tudni, hogy a sok kéménykotrástól megerőltetett keze vajon tudja-e majd tartani a blattot? A sánta sekrestyés kétszer nősült, mert első felesége meghalt, itthagyván őt Málikával, a kislányukkal. Talán ezért is vitt új asszonyt a házhoz egy pirospozsgás pesztonka képében, aki jóval fiatalabb volt nála, s aki csakhamar elhagyta egy Szerecsen utcai kereskedősegéd kedvéért. Mondogatta is a villamosvasúti ellenőr: „Nem érdemelte meg a sekrestyés, hogy özvegy legyen!"

Talán ezért is volt törzsvendég a Mélypincében e bús férfiú, mivel úgy gondolta: amíg a miseborok kóstolgatását illik meggyónnia, az itteni zöldszilváni élvezetéről senkinek sem kell beszámolnia...

Tengődi úr e társaság mellett foglalt helyet, miközben praktikus viseletét, a kalucsnijait, az asztal alá rúgta. Igen, Tengődi úr kalucsnit hordott, mely viselet több szempontból is előnyös volt, mert például rossz cipőkben, beázás veszélye nélkül lehetett közlekedni benne, s ráadásul meleg lábbelinek bizonyult. A sánta sekrestyés kitérdelt nadrágszára láttatni engedte gombos cipőit. Tengődi úr azon tűnődött: vajon betétet hord-e az egyházfi vagy újságpapírral bélelte ki a cipőit a téli hideg ellen? Mert azon szerencsések, akiknek nem kellett a vízivárosi és óbudai macskaköves utcák miatt megromlott (tyúkszemes, bütykös) lábukat betéttel javítani, többrét újságpapírt tettek cipőjükbe a száraz, hideg teleken...

A villamosvasúti ellenőr „hivatalból" halinacsizmákban járt télvíz idején, néki sohasem fázott a lába... Ezen eszmefuttatás alatt felnyílt az ajtó, s meghajolva belépett a sör- és ételszagú helyiségbe egy magas, barna, csokornyakkendős, sétabotos úr. Poldi bácsi mély tisztelettel üdvözölte törzsvendégét és új abroszt tett sietve a szótlan úriember asztalára. „Krúdy szerkesztő úr még Óbudáról is hozzánk jár!" - súgta elmentében a többieknek
.

Katalin-nap előestéje volt, a kései vendég az elmaradhatatlan zöldszilvánija mellől nézte szótlan az ablakon át a gázlámpától megvilágított, sziporkázó, esti havazást. Mint valami varázslatra elcsendesedett minden. Senki nem tudta: meddig tartott e némaság, lehet, hogy órákig is, amelyet az esti harangszóra helyéről felálló vendég emígyen tört meg: „No, tegyük el magunkat holnapra!" — azzal elindult a hóesésben hazafelé...

Tengődi úr megborzongott, fázósan húzta össze magán a felöltőjét, miközben észrevette, hogy nem meleg kalucsni, hanem vékonytalpú cipő van a lábán. Szerencsére hamarosan jött az éjszakai villamos, amely a múltból a jelenbe szállította a didergő Tengődi urat.

Burger János