KOCSMASIRATÓ
Magyarság, 1934.
október (15. évfolyam, 222-243. szám)1934-10-12 / 230. szám
Babay József riportja
Halottsiratás a kocsmatemetőben, ahol
tizenegy sir domborul hetek óta...
Tabáni
éjszaka, 1934 október hó.
Amikor egy
várost, vagy éppen városrészt eltemetnek s elhordják hamvait a csikorgó
tengelyű társzekerek, bizonyos, hogy éppen oly mély gyász magányosul a
levegőben s a felette kiosillogó csillagokban is, mint amikor egy nagy férfiút
visznek tova Szentmihály lován.
A
furcsaságokat kereső szem sok mindent meg tud látni a világváros testén. És
minél jobban kutat, annál több érdekesség színesül a szemébe. Például a
temetők. Tudják-e azt, hölgyeim és uraim, hogy van temetője a sírköveknek is,
messze künn a Kőbányai úton. írtam is már róla a Magyarságban. De azért
megemlítem újból, hogy itt láttam a legbájosabb sírfeliratot, amely eképpen
szólt:
Szép Nagy Istvánt őrzi
a kő, akit megölt az epekő ...
Van temetője
a hajóknak is. Az óbudai hajógyár előtti Duna-ágban. Sok-sok halott uszály,
ladik, kis gőzös s vontató „tetemeit“ ringatja itt a víz, lehet, fejfájuk is
van, különös fejfájuk. Hisz egy halott hajó sírfelirata valóban különös lehel.
Ezekben a
napokban egy, mondhatnám, titokzatos éjszakai bolyongás láttatta meg velem a
kocsmák temetőjét — a lebontott, ezerdalos Tabánt. El kell mondanom ezt a
történetet, mert csupa báj, csupa különösség, csupa — Tabán. Bátran mondhatom,
kérkedés nélkül, hogy megható. Igaz, ezt az olvasó dönti el a sorok átfutása
után, de hadd előlegezzem szegény magamnak. Szóval: tizenegy elhalt kocsma
sirja „domborul“ a Tabánban, tizenegy hires kisvendéglői, amelynek boltíves
mennyezetére széles évszázadon át szállott a pipafüst, a schrammel és a
szál-cigány hegedűjének hangja. Úgy áll a dolog, hogy akadt valaki, akinek
eszébe jutott: illő a halottakat el is siratni. És igy is cselekedett vala ..,
„Itt lettem
én boldogtalan..."
Barsai Géza
idősödő ember, foglalkozása kemény foglalkozás: kováosmester a bátyó. Szép,
állát kereken védő, fehér szakállt visel, a szakállra bizony sok pernye hullt
az üllőn szikrázó tüzes vasról, igy hát rozsdás kicsit a szakálla. Rozsdásodik már
az ideje tengelye is, nem sokára túllép a hatvanon. Egész életében ütötte a
vasat, patkolt, kerékpántot hajlított, fújtatott, üllőzött, lármázott a
kalapácsával rengeteget. Talán innét van, hogy a hangja csendes. Nem éppen
szűkszavú, csak úgy gyengén fuj a tüdeje fujtatója a szavára s ezért nem tüzesedik
ki a beszéde. A dalolgatása is szelíd dajnározás, pedig csodasokat cigányozott
a bátyó különböző kocsmaküszöbökön bévül. És örökké ott, a Tabánban. Gondolta,
felesleges más tájat keresnie, tizenegy kocsmában legalább harmincháromféle
bort talál, tehát válogathat az izekben holta holt napjáig. Bort ivogató ember
ha talál egy ínye és szive szerint valót, hát „rájár“ két éven át is.
Harmincháromféle bor éppen hatvanhat évet ad ki kettesével, igy aztán felesleges
messzibb tájakra váltatni a lépést, mint a szegény, halott Tabán területe.
Emellett ott is lakott a bátyó a Kereszt-utca egyik udvari otthonában, megesett
vele, hogy évszám se ment át Pestre.
Negyedszázaddal
ezelőtt költözködött a régi Szarvas-térre egy anyakönyvi hivatal. Barsai Géza
önnyugalmazott kovácsmester ur valahányszor elment a Mélypincéhez címzett
kiskocsmára néző anyakönyvi hivatal előtt, elmosolyodott. Ni csak, ide tett a
tekintetes város egy ilyen házasság-megszentelőt, idehozta a szomszédságába.
Hm... Ha éppen esküdni akarna, nem is kéne messzire mennie. S mivel úgy van,
hogy addig jár a korsó a kútra, amig eltörik, eltörött a Barsai bátyó
ellenállásának korsója is, — és bekopogtatott a vadonatúj hivatalba, jó
negyedszázaddal ezelőtt, mondván, hogy esküdni akar ...
Égi ajándék
az, hogy minden házasuló férfiú optimista a jövőt illetőleg. Optimista volt
Barsai báosi is, talán nem is ő tehet róla, hogy nem sokkal az esküvője után
mindig átment a túlsó oldatra, ha arra vitt az útja... Kicsit meggyülölte az
anyakönyvi hivatalt... Hogy miért, ki tudja. Hiszen kétféle házasság van Ádám
és Éva egybekelése óta, sikerült és sikertelen. Érzékenyebb jelzővel felesleges
említeni. Barsai kovácsmester ur valószínűen a „telen“ képző igénybevételével
emlegette a siker szót, mint házassági jelzőt.
Most aztán,
hogy csákányok zuhogtak a halálraítélt és a halálos ítéletet el is szenvedett
Tabán házaira, egyik, kissé köddel szállott estén, tizliteres demizsonnal a
karján, elindult a bátyó a Tabán felé. A befonott üvegben bor volt. Igen jó
bor. Szivet borogató. Mögötte egy szál cigány haladt, amolyan budai öregcigány,
ki tudja, melyik bandából kérte ki Barsai. Bizonyosan ismerős
vonósgyülekezetből, amely ott játszhatott, amig lehetett, a tabáni vendéglő pultja
előtt. Közeledett a két öreg, közeledtek — mint Barsai bátyó elmondta nekem —,
mélyen meghajtott fejjel. Elöl a kovács, mögötte a muzsikás szolga, szót se
váltottak csak bandukoltak s az első hely, ahol megállót! a kérgeskezü Barsai,
— az anyakönyvi hivatal romhalmaza volt.
— Itt lettem
én boldogtalan, — zuhant ki a bánó szép szó az öreg szakállára, bólogatott,
időzött egy keveset a kövezetre hordott ablakrámák mellett s aztán fordult és
mene délnek... Még csak a kalapját se billentette meg. A kegyelet érzése,
ugy látszik, nem igen háborgatta különös útja bandukoló szívét.
Ahol Krúdy
Gyula iddogált
Dél felé
indula a lassan kibuggyant csillagok alatt a kocsmák temetőjének legközelebb
eső sirdombjához, — a Mélypince kőhamvaira.
Itt van a
legöregebb kocsma sírja. Milyen is egy kocsmasir? Hát, semmi különös nincs
rajta, valljuk meg őszintén. Romhalmaz: tégladarabokból, küszöbkövekből, kéménysarkok
törmelékéből. De lenn a mélységben hatalmas, ősi falak és boltozatok húzódnak,
igaz, betemetve földdel, kövekkel, aprólékkal. Ennek a nagy, keményre sulykolt
talajú sírnak a helyén sokat, sokat üldögélt a Szinbád írója, Krúdy Gyula. De
még sok-sok hires, toltforgató öregiródeák. De már Mátyás király katonái is.
Itt mérte a bort Poldi bácsi és Poldi mama sütötte a lágyan, elomló, prézli-
tetejü kirántotthust. Ezen a síron álldogált múlton merengőn Barsai apó s
miután megfürdött a lelke az emlékezések sóhajtásaiban, körülnézett. Nem áll
rendőr a közelben? Nem. No akkor, kedves Laci bá’. húzzad csak, húzzad csak
keservesen . És Laci, a bazsarózsavörös orrú véncigány rápenditett halkan,
mialatt az átfonott testű üveg felemelkedett Barsai apó szájához a kortyogott a
borocska az örökké tikkadt torokmalomárkon lefelé. ..
Itt időztek
addig, siratván a lenn nyugvó halottat, a kocsmapincét, amig egy liter bor el
nem fogyott...
Következett
a második állomás, a vénecske Kakuk sirdombja. Ott áll a közelben. A valósággal
ledőlt Kereszt utca sarkán. Hej, ott meg mennyi-mennyi szerelem szövődött. Ott
már „betanult“ cigánybanda játszotta a nyirettyűt a vonók húrjain, ott a
feledhetetlen menekvések és mustizü csókok tanyája volt. Néha lelket
megremegtető csóku, csodaizü szájjal mosolygó asszonyok jártak a kis termekbe
és zajongó szivekből csordult eléjük a vallomás. Kakuk! — kiáltozott az
évszázados óra s erre rázendített a cigány:
Kakuk madár,
szépen kérlek, Kakukkold el, meddig élek ...
Állván
Barsai apó a kocsmasir tetején, már érzékenyebben gondola vissza az itteni öreg
söntés óráira. A vén cigány is — kortyogatva párat a cseppfolyós, tikkadtság
elleni receptből — oldaltabbra fordult fejjel muzsikálta azt, hogy:
De nagy
szomorúság igy egyedül lenni,
Oszt’ csak
gondolatba csókot cselekenni...
Aminthogy
igaza is van az igaz nótának, mert mit se ér a bor kocsma nélkül, mondják a
Tabánban s mit se érhet a csók se, ha csak úgy a testetlen levegőégbe száll el
a zamatja...
így vándorolt
kocsmasirról kocsma sirra Barsai Géza
önnyugalmazott kovácsmester úr, a hires, nevezetes Albecker, a zongorától
hangos Székely Góbé, a Schreil Győzőék, meg a Nagy Istvánék Hadnagy-utcai
porladó kocsmája helyére, s végig valamennyi sirhoz, ahol csak a bormérő kövek
pihennek. Mindenütt hullajtottak egy-két igaz boroskőnnyet a lesulykolt
hamvakra, emlékezvén ott ivódó eleinkre, ámen ... Leragyogtak rájuk a tabáni
csillagok, összesúgtak itt-ott a maradék kis lombok, hogy ni-ni, milyen
különös is ez a bort cipelő apó, meg a szál cigánya is, — elsiratják szépen a
kedves halottaikat, elsiratják illőn, még akkor is, ha kocsmából vannak mind a
tizeneggyen ..,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése