GYURI BÁCSI KÉTSZER
1.Tabáni harmonikás
Irta: Szabó József
Szabad volt megint Gyuri bácsi, régi tabáni szerelmespárok és árnvasudvaru kiskocsmák elvénült hármonikása. Az uj szabadság szép reményeket remegtetett egyre halkabb kopogású szivében. Hiszen igaz, szabad ember volt ő életében, ezt az utóbbi két hónapot kivéve. Mert vétkei nem voltak — hogyan is vétkezhetnék muzsikusember, akinek jó családja, mindennapi kenyere van s akihez mindig jók az emberek, mert jókor találkoznak vele —, de legutóbb meg kellett érnie, hetvenedik esztendejére, hogy lefogták a hatóságok. Mig idáig jutott, nem történt más, minthogy éveinek futása közben elérte hatvanötödik életévét s akkor egy reggelen nem válaszolt vissza köszönésére a felesége, szegény, gyönge öregasszony. Eltemette csöndben s azóta magában él. Előbb elment falura az asszonylányához, két év után hazajött. A paraszti sort nem szívelte. Itt született a régi Hadnagv- ulca környékén, apja hegedűs volt, testvére bőgős — sokáig, amig karjaiban volt a ruganv, maga is hegedült, végén lépett csak át a Krabl Pepi zenekarába harmonikásnak —, hát ilyen élet után nehéz egy öregembernek a kazalrakás, kukoricakapálás.
Hazajött s muzsikált megint Pepinél a Tabán sörözőben s György fiára gondolt sokszor, aki már húsz éve nem írt Szibériából. Utoljára tizenötben küldött egy tábori lapot. Azt is elfogatása előtt irta. így ment ment az idö, mígnem köröskörül csupasz kezdett lenni a régi Tabán. Egész utcák hiányoztak egyik napról a másikra. Egv vasárnap aztán csak utoljára billegetett Gyuri bácsi a Krabl Pepi mellett a Tabán sörözőben. Másnap feloszlott a zenekar, ő meg a Gellérthegy följáró- lépcsőinél próbált összeharmonikázni néhány fillért kenyérre, lakásra. De mindig csak egyikre tellett, vagy a másikra, kettőre együtt soha. Ekkor következett el, hogy délelőttönként, amikor úgy se volt semmi forgalom a hegy lábánál, házakhoz járt muzsikálni. Ott is szerették — Gyuri bácsi, isten hozta—, jól fogadták s ha egy-egy szép fiatalasszony, kinek valamikor is muzsikált a Tabán sörözőben, megismerte, még ebédet is kapott. El is beszélgettek.
—- ó, Gyuri bácsi, mi lett a finom zenekarral? —- kérdezték a csillogó asszonykák.
— Szétmentünk, könyörgöm, ahányan voltunk.
— Pedig kár a kedves Tabánért,
— Bizony kár. kezét csókolom. Azt csak én tudom.
S néha a könnyei is eleredtek, szemtelenül. A fiatalasszonyok meg, méginkább az idősebbjei, hamar becsukták az ajtót.Így élt múlt őszig. Akkor nagy plakátok hirdették, hogy koldulni ezentúl tilos. Gyuri bácsi nem koldult, muzsikálás nélkül sehol el nem fogadott egyetlen fillért se,' nem vette hát ő ezt a kiáltó hirdetést magára s nem is ijedt meg, mint némely magakorabeli koldus. Járt a házakba, délutánonként meg a Gellérthegy lankájára, a szálló felőli oldalra.
Egyik estén az Erzsébet-hid felé indult haza. Ment volna a népszállóba, mert ott lakott már vagy másfél esztendeje s hogy leért a fényes parti kávéház mulatójának ajtajához, kit látott ám meg, mint magát az öreg Breizlt. A Tabán söröző volt tulajdonosát. Portás lett. Nagyon megörültek egymásnak és sokáig elbeszélgettek. Régi jó és uj rossz dolgokról. Breizl szidta a mulatóban muzsikáló cigánylányok zenekarát s Krabl Pepit dicsérte.
— Az más világ volt... Ezek?...
S gorombán intett a lefüggönyözött ablakok mögül kiharsogó furcsa ének felé. Bent „Pusztai Rózsi“ zenekara dalolt.
Hallgattak egy sort s akkor Breizl, mint akit régi emlékek ütnek szivén, rászólt Gyuri bácsira.
— Húzd el, vén fiú, azt a régit... Tudod, amit úgy szereltek nálam a vendégek.
Az öreg hangszer már sírta is a tabáni nótát:
A vén Tabánban, csak egy leány van ...
A mulatóból többen már hazafelé szállingóztak. Bundás hölgyek, nevető férfiakkal. Új vendégek. Gyuri bácsi nem ismerte őket, de vendégek voltak ők is, jókcdvüek s legtöbbje szerelmes is. Meglátták s vén muzsikust. Nézték — milyen rendes fekete kabátja van s fején tiszta a keménykalap. Milyen érdekes, arcán mégis ott van a könyörgés: adjatok a szegény, öreg. kikopott zenésznek... adjatok, hölgyek és urak...
S akkor történt a baj. Mert az urak adtak s mert sokan jöttek —- későre járt — és mindannyian adtak, letette maga mellé a kalapját s abba engedte hullani a tiz-huszfilléreseket. Breizl nevetett s barátságosan belül lépett. Nem akart útban lenni. S akkor a hid felöl, a muzsika hangjaira rendőr jött oda s Gyuri bácsihoz fordult:
— Van engedélye, öreg?... Zenélési engedély.?
— Van, igenis.
— Mutassa.
Kapkodott a zsebeiben, de nem találta régi zenélési engedélyét.
— Ej-ej. A ládámban lesz. A népszállóban.
A rendőr fiatalember volt, nem igen hitt. Karonfogta Gyuri bácsit.
— Nem lehet itt mókázni. Menjünk csak a kapitányságra. Maga koldult, óreg.
Breizl is hiába sietett elő. Mennie kellett a kapitányságra s onnan másnap reggel egy csoport koldussal a toloncházba kisérték.
Két hónap telt bele, mig ládáját sok rimánkodásra, utána vitték s ingek, holmik közül előkerült az igazolványa s nagynehezen kimagyarázta, hogy nem is koldult ő, csak az urak ráerőszakolták azt a kis pénzt, amikor ö Breizl barátjának muzsikált.
A fogalmazó mosolygott s igy lett ő megint szabad. A baj csak az — gondolta Gyuri bácsi, ahogy Buda felé .lépkedett a Margithid járókelői között —, hogy a fogalmazó ur figyelmeztette, nehogy megint kiálljon a sarkokra, vagy házakhoz járjon, mert az már koldulás ám! Ha nem kap helyet zenekarban, -
Jelenntkezzék segélyért. .
Segély! — s kiáltani szeretett volna Gyuri bácsi —, tud ő még a két kezével dolgozni. Kiáll még. öt ilyennél versenvre, mint saját maga. De keres is helyet — biztatta magát s ment. nyakában öreg hangszerével s szivében a szabadság örömével, régi sikereinek emlékeibe merülve.
Már átért a hídon.Szép fényes nap volt, a délelőtt örült a fénynek, az emberek arcán a tavasz mosolya s a budai körút forgalma nyüzsgött, mint odaát a lüktető Pesté. — Elmegy Krabl Pepihez — határozott —, hátha tud valamit. Óbudán lakik. De előbb enni kéne, mert éhes. A fogalmazótól visszakapta a zsebében talált kis pénzét. Lakását már kifizette, maradt is még néhány krajcár kenyérre.
Éppen indult egy közelben fényelgő söntés felé, amikor szemközt szép uri- asszonv közelitett urával: s gyereket vezettek középen. Holló!... Fehér dactor ur meg a felesége. Hűj, mennyit muzsikált nekik, amikor még... Igen, talán öt, vagy hat éve is már ennek. Ha megismernék! Rájuk köszönt. Emlékeztek az öreg Gyurira. Még meg is álltak néhány szóra. Arról is szó került, milyen nehéz élni. S a doktor már nyúlt is. a pénztárcája után. Két'pengőt adott s az öreg muzsikus ujjongani szeretett volna s babonásan kicsit megköpdösni a ritka adományt, de ahogy elfordult a doktoréktól s azok már távolabb mentek, látta ám, hogy rendőr közelit a Margit-körut felől. Hüjnve, ha ez meglátta — ijedt el Gyuri bácsi —-, le nem tagadhat előtte semmit. . Legföljebb utána fut Fehér doktornak s az majd igazolja, hogy ő nem koldult.
A rendőr már ott állt előtte. Jóarcú, erős ember, sűrű fekete a bajsza vizsgálta Gyuri bácsi. És megszólítja a rendőr:
— Hová-hová, papa?
— Óbudára— felelt némi tűnődéssel. Látta ez, vágy igy akarja elkapni? Papa — s aztán gyerünk a. kapitányságra. De a rendőr szeméi tisztán, alakoskodás nélkül ragyogtak.
— Ott lakik? — kérdezte barátkozással.
— Dehogyis. Szerződni szeretnék Krábl Pepivel. Az lakik ott. Sváb gyerek, dé jó prímás.
— Nehéz kenyér ez, papa — mondta a rendőr —, jobb volna beállni valami biztosba. Teszem azt, söprögetni a városhoz. Ha lehet...,
— Hát tudja — s nyugodt lett az arca és bent a szive —, nem úgy van az egészen. Volt könnyebben is, igaz, de ha sikerül zsebretenni néha egy kis külön- pénzt, mégis jó kenyér ez ... Jóizú ...
A jóarcú rendőr nem értette a szó titkos értelmét s indulóban a járda mentén dolgozgató utcaseprőre vágott a szemével:
—• Hát — lehet. Meg magának, papa, tudom én, ez a kenyere. Megszerette. Tán nem is állna a kezében a seprő. Hát igy jó, ahogyan van ...
Gyuri bácsi nézett-a fényes csizmák kopogása után. —- így jó ez a kenyér, igy . .. Öreg harmonikásnak, -minden- hogy jó kell legyen.
S mintha mosolygott volna, úgy potyogtak . a könnyei.
1.Tabáni harmonikás
Irta: Szabó József
Szabad volt megint Gyuri bácsi, régi tabáni szerelmespárok és árnvasudvaru kiskocsmák elvénült hármonikása. Az uj szabadság szép reményeket remegtetett egyre halkabb kopogású szivében. Hiszen igaz, szabad ember volt ő életében, ezt az utóbbi két hónapot kivéve. Mert vétkei nem voltak — hogyan is vétkezhetnék muzsikusember, akinek jó családja, mindennapi kenyere van s akihez mindig jók az emberek, mert jókor találkoznak vele —, de legutóbb meg kellett érnie, hetvenedik esztendejére, hogy lefogták a hatóságok. Mig idáig jutott, nem történt más, minthogy éveinek futása közben elérte hatvanötödik életévét s akkor egy reggelen nem válaszolt vissza köszönésére a felesége, szegény, gyönge öregasszony. Eltemette csöndben s azóta magában él. Előbb elment falura az asszonylányához, két év után hazajött. A paraszti sort nem szívelte. Itt született a régi Hadnagv- ulca környékén, apja hegedűs volt, testvére bőgős — sokáig, amig karjaiban volt a ruganv, maga is hegedült, végén lépett csak át a Krabl Pepi zenekarába harmonikásnak —, hát ilyen élet után nehéz egy öregembernek a kazalrakás, kukoricakapálás.
Hazajött s muzsikált megint Pepinél a Tabán sörözőben s György fiára gondolt sokszor, aki már húsz éve nem írt Szibériából. Utoljára tizenötben küldött egy tábori lapot. Azt is elfogatása előtt irta. így ment ment az idö, mígnem köröskörül csupasz kezdett lenni a régi Tabán. Egész utcák hiányoztak egyik napról a másikra. Egv vasárnap aztán csak utoljára billegetett Gyuri bácsi a Krabl Pepi mellett a Tabán sörözőben. Másnap feloszlott a zenekar, ő meg a Gellérthegy följáró- lépcsőinél próbált összeharmonikázni néhány fillért kenyérre, lakásra. De mindig csak egyikre tellett, vagy a másikra, kettőre együtt soha. Ekkor következett el, hogy délelőttönként, amikor úgy se volt semmi forgalom a hegy lábánál, házakhoz járt muzsikálni. Ott is szerették — Gyuri bácsi, isten hozta—, jól fogadták s ha egy-egy szép fiatalasszony, kinek valamikor is muzsikált a Tabán sörözőben, megismerte, még ebédet is kapott. El is beszélgettek.
—- ó, Gyuri bácsi, mi lett a finom zenekarral? —- kérdezték a csillogó asszonykák.
— Szétmentünk, könyörgöm, ahányan voltunk.
— Pedig kár a kedves Tabánért,
— Bizony kár. kezét csókolom. Azt csak én tudom.
S néha a könnyei is eleredtek, szemtelenül. A fiatalasszonyok meg, méginkább az idősebbjei, hamar becsukták az ajtót.Így élt múlt őszig. Akkor nagy plakátok hirdették, hogy koldulni ezentúl tilos. Gyuri bácsi nem koldult, muzsikálás nélkül sehol el nem fogadott egyetlen fillért se,' nem vette hát ő ezt a kiáltó hirdetést magára s nem is ijedt meg, mint némely magakorabeli koldus. Járt a házakba, délutánonként meg a Gellérthegy lankájára, a szálló felőli oldalra.
Egyik estén az Erzsébet-hid felé indult haza. Ment volna a népszállóba, mert ott lakott már vagy másfél esztendeje s hogy leért a fényes parti kávéház mulatójának ajtajához, kit látott ám meg, mint magát az öreg Breizlt. A Tabán söröző volt tulajdonosát. Portás lett. Nagyon megörültek egymásnak és sokáig elbeszélgettek. Régi jó és uj rossz dolgokról. Breizl szidta a mulatóban muzsikáló cigánylányok zenekarát s Krabl Pepit dicsérte.
— Az más világ volt... Ezek?...
S gorombán intett a lefüggönyözött ablakok mögül kiharsogó furcsa ének felé. Bent „Pusztai Rózsi“ zenekara dalolt.
Hallgattak egy sort s akkor Breizl, mint akit régi emlékek ütnek szivén, rászólt Gyuri bácsira.
— Húzd el, vén fiú, azt a régit... Tudod, amit úgy szereltek nálam a vendégek.
Az öreg hangszer már sírta is a tabáni nótát:
A vén Tabánban, csak egy leány van ...
A mulatóból többen már hazafelé szállingóztak. Bundás hölgyek, nevető férfiakkal. Új vendégek. Gyuri bácsi nem ismerte őket, de vendégek voltak ők is, jókcdvüek s legtöbbje szerelmes is. Meglátták s vén muzsikust. Nézték — milyen rendes fekete kabátja van s fején tiszta a keménykalap. Milyen érdekes, arcán mégis ott van a könyörgés: adjatok a szegény, öreg. kikopott zenésznek... adjatok, hölgyek és urak...
S akkor történt a baj. Mert az urak adtak s mert sokan jöttek —- későre járt — és mindannyian adtak, letette maga mellé a kalapját s abba engedte hullani a tiz-huszfilléreseket. Breizl nevetett s barátságosan belül lépett. Nem akart útban lenni. S akkor a hid felöl, a muzsika hangjaira rendőr jött oda s Gyuri bácsihoz fordult:
— Van engedélye, öreg?... Zenélési engedély.?
— Van, igenis.
— Mutassa.
Kapkodott a zsebeiben, de nem találta régi zenélési engedélyét.
— Ej-ej. A ládámban lesz. A népszállóban.
A rendőr fiatalember volt, nem igen hitt. Karonfogta Gyuri bácsit.
— Nem lehet itt mókázni. Menjünk csak a kapitányságra. Maga koldult, óreg.
Breizl is hiába sietett elő. Mennie kellett a kapitányságra s onnan másnap reggel egy csoport koldussal a toloncházba kisérték.
Két hónap telt bele, mig ládáját sok rimánkodásra, utána vitték s ingek, holmik közül előkerült az igazolványa s nagynehezen kimagyarázta, hogy nem is koldult ő, csak az urak ráerőszakolták azt a kis pénzt, amikor ö Breizl barátjának muzsikált.
A fogalmazó mosolygott s igy lett ő megint szabad. A baj csak az — gondolta Gyuri bácsi, ahogy Buda felé .lépkedett a Margithid járókelői között —, hogy a fogalmazó ur figyelmeztette, nehogy megint kiálljon a sarkokra, vagy házakhoz járjon, mert az már koldulás ám! Ha nem kap helyet zenekarban, -
Jelenntkezzék segélyért. .
Segély! — s kiáltani szeretett volna Gyuri bácsi —, tud ő még a két kezével dolgozni. Kiáll még. öt ilyennél versenvre, mint saját maga. De keres is helyet — biztatta magát s ment. nyakában öreg hangszerével s szivében a szabadság örömével, régi sikereinek emlékeibe merülve.
Már átért a hídon.Szép fényes nap volt, a délelőtt örült a fénynek, az emberek arcán a tavasz mosolya s a budai körút forgalma nyüzsgött, mint odaát a lüktető Pesté. — Elmegy Krabl Pepihez — határozott —, hátha tud valamit. Óbudán lakik. De előbb enni kéne, mert éhes. A fogalmazótól visszakapta a zsebében talált kis pénzét. Lakását már kifizette, maradt is még néhány krajcár kenyérre.
Éppen indult egy közelben fényelgő söntés felé, amikor szemközt szép uri- asszonv közelitett urával: s gyereket vezettek középen. Holló!... Fehér dactor ur meg a felesége. Hűj, mennyit muzsikált nekik, amikor még... Igen, talán öt, vagy hat éve is már ennek. Ha megismernék! Rájuk köszönt. Emlékeztek az öreg Gyurira. Még meg is álltak néhány szóra. Arról is szó került, milyen nehéz élni. S a doktor már nyúlt is. a pénztárcája után. Két'pengőt adott s az öreg muzsikus ujjongani szeretett volna s babonásan kicsit megköpdösni a ritka adományt, de ahogy elfordult a doktoréktól s azok már távolabb mentek, látta ám, hogy rendőr közelit a Margit-körut felől. Hüjnve, ha ez meglátta — ijedt el Gyuri bácsi —-, le nem tagadhat előtte semmit. . Legföljebb utána fut Fehér doktornak s az majd igazolja, hogy ő nem koldult.
A rendőr már ott állt előtte. Jóarcú, erős ember, sűrű fekete a bajsza vizsgálta Gyuri bácsi. És megszólítja a rendőr:
— Hová-hová, papa?
— Óbudára— felelt némi tűnődéssel. Látta ez, vágy igy akarja elkapni? Papa — s aztán gyerünk a. kapitányságra. De a rendőr szeméi tisztán, alakoskodás nélkül ragyogtak.
— Ott lakik? — kérdezte barátkozással.
— Dehogyis. Szerződni szeretnék Krábl Pepivel. Az lakik ott. Sváb gyerek, dé jó prímás.
— Nehéz kenyér ez, papa — mondta a rendőr —, jobb volna beállni valami biztosba. Teszem azt, söprögetni a városhoz. Ha lehet...,
— Hát tudja — s nyugodt lett az arca és bent a szive —, nem úgy van az egészen. Volt könnyebben is, igaz, de ha sikerül zsebretenni néha egy kis külön- pénzt, mégis jó kenyér ez ... Jóizú ...
A jóarcú rendőr nem értette a szó titkos értelmét s indulóban a járda mentén dolgozgató utcaseprőre vágott a szemével:
—• Hát — lehet. Meg magának, papa, tudom én, ez a kenyere. Megszerette. Tán nem is állna a kezében a seprő. Hát igy jó, ahogyan van ...
Gyuri bácsi nézett-a fényes csizmák kopogása után. —- így jó ez a kenyér, igy . .. Öreg harmonikásnak, -minden- hogy jó kell legyen.
S mintha mosolygott volna, úgy potyogtak . a könnyei.
2.A Horváth-kertben Budán
1936. szeptember (17. évfolyam, 199-223. szám)1936-09-01 / 199. szám
Ma tájékára vetődtem valami környékbeli ügyes-bajos dolgom elintézése közben ar öreg Horválh-kertnek, időm volt, jóval ebéd előtt járt még, mit tudom én megint mikor visz erre utam, betértem hát. S most, hogy visszagondolok a jó öreg kertre s rajta keresztül néhány elszállt esztendőre, meleg emlékre, azt kell írnom róla, hogy Budának ez a muzeumkertje az örök állandóság. Minden múlik, a dolgokban és történésekben nagy-nagy változások esnek, ám a Horváth kert, mintha bebalzsamozták volna, a régi és ugyanaz. Madarai a rigók, fái a vadgesz- tényék s látogatói a gyermekek, szülőik, nyugdijas öreg budai urak, ifjú, lobogóhaju leányok és égőszemű lovagjaik, őre a karszalagos Pisla bácsi s harmonikása a félvak, de alapjában kitűnő szemű Gyuri bácsi, aki mintegy hivatalszerűen déli tizenkettő vagy egy órától „dolgozik“ úgy sötétig.
Végig mentem mindkét utján. A padok, a kedves, ismerős padok. Leültem egyikre, amelyiket üresem találtam s néztem, sokáig vizsgáltam a báttámasztóját. Szivek benne, jó erős faragások s dátumok a nevek alatt, vagy fölött. Ilyesmi: Erzsi és Pista, persze szív közepén 1926. julius 10. Aztán két galamb, persze összebújva fejükkel, ez már művészibb vésés, a szárnyakon nevek s fejük fölött a nap emlékéül: 1936 május. Tiz év pergett le Erzsi és Pista - a galambok megörökítése között, pontosan tiz év. A kar- szalagos őr akkor még ruganyosabb volt, emlékszem, soha nem pihent, folyton járta kis birodalmát a színkörtől a tornacsarnok faláig, szigoruskodott és mosolygott s tudom egyszer meg is büntettek valakit az ő följelentésére, merthogy levágott májusban egy virágzó gesztenyeágat. Gyuri bácsi, mert ő is ott volt, csóválta is a fejét — ej-ej, mire jó az ilyesmi, de az őr odamutatott a feltűnő zománctáblára: — Ott a figyelmeztetés.
— Fölállottam most, hogy a pádon mindez átsuhant rajtam s mentem a táblához, mert persze az is megvan még, hajaj, még hozzá ugyanúgy, azzal a szöveggel, mint tiz éve, hogy:
„Kérjük a kert t. látogatóit, kíméljék a kert fáit és növényzetét. Kutyákkal a kerten átmenni, vagy benttartózkodni tilos. Akt a figyelmeztetés ellen vét, 10 koronától, 100 koronáig terjedő pénzbírsággal büntetjük.
Közmunkák tanácsa.
Hát ez a legbeszédesebb bizonyíték az öreg Horváth-kert változhatatlansága mellett. Ez a tiz koronától száz koronáig. Gyuri bácsi az elnyűtt harmonikájával, amit még Hadnagy-utcai kocsmai muzsikus korában vett s most már, hogy nincsenek tabáni kiskocsmák, szinte muzeális értéknek számit s az a párocska, akit odébb a kert egy eldugottabb padján pillantottam meg, mintha mély olvasásban lett volna, mindegyik külön- külön, ahogy közeledtem, — csak keret ehhez a táblához. Ugyanúgy, mint az apró gyerekek s a nevelőkisasszonyok, akikkel meg-megpróbálkozik közelebbi ismeretségbe kerülni egy-egy vállalkozó aszfaltbetyár — bár ilyen nincs is az öreg Horváthban —, inkább nevezzük csak őket „lovagoknak...“ A kedves Horváth-kert mellé jobban illik valami enyhébb, amolyan budai elnevezés ..
Szabó József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése