KREGÁR,A HALHATATLAN PÉK...

Magyarság, 1937. július (18. évfolyam, 146-172. szám)1937-07-25 / 167. szám

Kregár úr aTabánban

írta: Lendvai István

Mindenek elmúlnak egyszer és igy nem csoda, ha világok összeomlása közben elmúlt a budai Gellérthegy alól a Tabán is a maga mindenesetre mikroszkopikus, de okvetlenül színes kispolgári embervilágával, amelynek sajátos életét odaát a keskeny, girbe-gurba utcák között nem igen ismerte a tornyos-emeletes, lármás Budapest. Mielőtt azonban ez a tabáni világomlás bekövetkezett volna: Kregár Ferenc ur, a pék és cukrász szótlanul letette a fehér pékkötényt, ünneplőén úri feketébe öltözött és teljes kényelemben elnyúlva, kivitette magát a farkasréti temetőbe, amelynek barnarozsdás őszi vadgesztenyefáival szemközt, a Szürke Csacsihoz cimzett vendéglőben ujbor és sültgesztenye mellett barátai és tisztelői még egyszer megemlékeztek egykor volt jeles tulajdonságairól — és ezzel Kregár Ferenc ur földi pályafutása befejeződött.

Kezdete ennek a pályafutásnak a trieszti lelencházban volt még a XIX. század hatvanas éveiben, ahonnan is előbb különféle próbálkozásoknak indult neki az apátián, anyátlan fiú. Volt többek közt trombitás- posztillon is egy postakocsin, mely valahol a szlovén hegyek közt szállitgatta annak a régi világnak utazó urait és hölgyeit. Végül aztán a sütőmesterség rejtelmeibe avattatta be magát, hogy a ropogóshéju kenyerek, jóízű fehér zsemlyék, kiflik, mazsolás kalácsok és finom rétesek akkori kultuszának fehérkötényes ministránsává serdüljön. Az egykorú inasnevelés kedvelt pedagógiai eszközeivel, a gyakori pofonokkal is megismerkedett mellesleg, de ő ezt későbbi, megfontolt vallomásai szerint szükséges rossznak tartotta, mert egyfelől nyugtalan vérmérsékletének különböző leleményeivel éppen elégszer telt rossz fát nem éppen a pékkemencc tüzére, hanem arra a közmohdásbeli tűzre. Másfelől pedig később, legény- és mester- korában legalább kellő jártassággal és némi utólagos elégtételérzettel tudta alkalmazni ezt a nevelést a keze alá került inasokon. Elég az hozzá, hogy csinos, vidám és ügyes péklegénnyé cseperedett az osztrák-magyar monarhia előbb említett adriai kikötővárosában és miután már eléggé összebolyongta Trieszt utcáit a gazdája vevőinek hordott friss süteményekkel, továbbá sok szivbeli örömet okozott a város gyermekhadának és iskolás ifjúságának a hosszú rúdra akasztott friss perecekkel, amelyek elkészültét dallamos tülköléssel hirdette meg utcák- hosszat, beszegődött kemény három esztendőre a monarhia hodiérdekeinek szolgálatába.

Katonaviselt, világlátott ember volt tehát, mikor kellő vándorlások után fölbukkant a magyar fővárosban, hogy ő is hódítson magának egy életre szóló területet, mint azt tettrevágyó ifjak általában tenni szokták. Pestbudán akkoriban tudvalevőleg még német szó járta a hétköznapi életben. Érthető tehát, ha Kregár urat némileg poliglot, azaz többnyelvű embernek ismerték világéletében, mert a pestbudai sváb szóejtést elsajátította ugyan, de rendszerint tréfás beszédébe szeretett olasz és szláv szavakat is vegyíteni, amellett pedig Árpád vezér nyelvét egészen értelmesen törte, kissé mulatságos szlávos-németes zengzelre idomítva. Mindenképpen komoly, jólszituált polgárként jelent meg családostul a .abáni Hadnagy-utca egyik régi, zöldesvakolatu, kivül-belül olaszos jellegű emeletes házában, hogy a sárgaréz mérlegserpenyők, a langyos kenyérszag és a legtöbbször lármás pékmühely szőkébb világában élje le immár a mesteri önállóság magaslatára jutott életét. Vasárnaponként vadgalambszürke, kackiásan félrecsapott kalapjában, kivasalt szürke ruhájában, amelynek halvány rózsaszín virágocskákkal hintett mellényén vastag aranylánc fityegett, keményitett gallérban — amelyet állandóan a pokolba kívánt az ő vastag bikanyaka — gavalléros sélapálcával és kissé táncos lépteivel maga volt a derüslelkü budai nyárspolgár megtestesülésé. (Ha régebben távozott volna a föld alá, sírkövére rávésődött volna a büszke jelzés: „bürgerlicher Bäckermeister“, polgári sütőmester, sőt ő el nem mulasztotta volna ráíratni azt is: „und Konditor“, mert arra mindig sokat tartott, hogy ő a cukrászsütemények művészetében is járatos.) És ha ebbe a vasárnapi öltözetbe még belegondoljuk vállas, potrohos termetét, arcvonásaival és bajuszával egyaránt Bismarckra, a vaskancellárra emlékeztető gömbölyű fejét: végképp tisztában lehetünk azzal, hogy Kregár ur a régi Tabánban nem csekély férfiú volt és pedig méltán.

Nem mintha csak ezekkel a külsőségeivel okolnók meg népszerűségét. Elvégre Kregár Ferenc ur a hétnek hat napján nem ilyen ünnepi díszben jelent meg a macskaköves Hadnagy-utcában és virágos kocsmaudvarain, hanem egészen demokratikus módon, a minden pékek fehér vagy legalább is fehérnek vélelmezett kötényében, belisztezett köznapi ruhában és fején hol fehér vászonsapkával, hol tengerészsapkával, ez utóbbival trieszti emlékeinek áldozva. Ámde a leghétköznapibb öltözködésből sem hagyta ki imént leirt gömbölyű fejét s e gondosan magával hordott testrészéből soha ki nem fogytak a tréfás, gyakran pajzán ötletek, gunyoros megjegyzések. A polgári öntudat méltóságának, a derűs életbölcseletnek, a rumospohárkákkal és gyöngyöző fröccsök- kel színezett nyárspolgári bohémségnek ez á vegyüléke tette őt közkedveltté nemcsak

a vevői, továbbá a kiskocsmárosok, a cselédlányok és a kisiparosok kategóriái előtt, hanem a tabánjáró írók, újságírók, mindenféle művészek és művésznők előtt is.

Efféle vendégek pedig hosszú éveken sűrűn jártak át a Tabánba, amelynek utcái a lábnak nem, de a szemnek, az idegeknek igenis jólesően elütöttek a nagyvárosok unt« formizált területeitől. Ott a régi német, szerb és görög ősök maradékai „szegények vagyunk, de jól élünk!“ — jeligével nem sajnálták sem maguktól a messziről illatozói pecsenyék, a mindenféle izes ételek bő és akkor igazán olcsó gasztronómiáját, sem a' kiskocsmák látogatóitól az olcsó, de jótleek, italok felfrissítő és lélekvidámitó gyönyörüségeit. A regényes lelkületű, de er szényükhöz mért realitással gondolkozó budapesti intellektuálisok ha másutt nem: a pirosképü, fürgén bicegő Marada bácsi kiskocsmájának régi, de érett fekete szedreivel minden nyári ruhára veszedelmes szederfája! alatt vagy hazafias képekkel diszitett alacsony szobáiban okvetlenül találkoztak Kregár Ferenc úrral és elmésségeivel. A becsületes polgári sütőmester ugyanis nyíltan hódolt annak az ő legsajátabb elvének, hogy „amit ma megtehetsz a pékmühelyben, azt ne halaszd — a segédeidre bízni“. Az akkor divatos kispolgári szólásmondás szerint mindig kész volt zokogó lélekkel és ünneplő ruhában megjelenni a munka temetésén, Mint a vilmoscsászár-bajszu citerás és népénekes állította róla: hajlandó lett volna bármely kormányban vállalni nem tárcanélküli, hanem munkanélküli miniszterséget. Mindebben persze volt némi túlzás, de annyi bizonyos, hogy Kregár ur a legsürgősebb munka mellől is szívesen át-átugrolt a közeli kiskocsmába. Italozási hajlamait mindenesetre csak fokozta az a szociálptikai intézkedés, amely a pékmühelyben is

meglehetősen korlátozta az éjszakai munkát.

Nem egyszer gyönyörködhettek az imént emlitett miűvésznépségek abban a látványban is, amikor Kregár ur nemcsak hűséges korcs farkaskutyája társaságában lépkedett a söntésbe, hanem magával hozta karjain a két kedvenc sündisznaját és letette őket a söntés kiszolgáló asztalának bádoglapjára. 


A tüskés állatok olyankor nyomban elödugták fekete disznóorrocskájukat és látható gyönyörűséggel, csemcsegve felnyaldostak a bádoglapról minden bor- és sörmaradványt. Akárhányszor külön is megitatták őket adakozó kedvű állatkedvelők, aminek az lett a vége, hogy a sünikék gazdájukkal együtt illuminált állapotban kerültek haza a pékmiihelybe. Ott tudvalévőén ama fekete csótányok, azaz budai nyelven svábbogarak pusztítása miatt volt rájuk szükség. Ami a svábbogarakat illeti, azokkal fölöttébb gyakran bosszantották Marada bácsi vendégei a jeles péket s mert Kregár urnak többek közt az is szavajárása volt, hogy „Ami jár, az jár!“, a hatvanhatost játszó iparosok kártyacsatái közben sűrűén felhangzott a gunyoros nóta egy jókedvű újságíró szövegében:

A Dunában úszik egy pék.

Zsemléitől belelökték.

Mert ami jár, az jár.

Zsemlében svábbogár.

Úszik a hires Kregár

Mindez természetesen arra az elharapózott rágalomra akart célozni, hogy Kregár ur ósdi budai pékmühelyében sok a sváb bogár és megesik, hogy némelyiknek egy- egy alkatrésze még a zsemlyetésztába is belekeveredik. Ugyancsak ezzel a sötét gyanúsítással kapcsolatban beszélték azt is, hogy Kregár ur a boldog békevilágban egyszer a hatóság elé került, mert egy méltóságos ur— milyen nagy ur volt az még akkoriban!— svábbogarat lelt reggelije közben egyik zsemlyéjének hófehér belében. Nagyobb baj azonban nem lett belőle, mert Kregár ur, mint vádlott ártatlan képpel elkérte a bűnjelként szerepelt zsemlyedarabot, leharapta belőle a svábbogárral terhelt részt, úgy tett, mintha megrágdosná, lenyelte, aztán még ártatlanabb arccal igy szólt:

— Ó kérem, hiszen ez mazsola volt, nem svábbogár. Tetszik tudni, én kuglófokat is sütök, onnan kerülhetett véletlenül a zsemlyébe egy szem mazsola.

A bűnjel eltűnvén Kregár ur mélységes gyomrában, mit volt mit tenni? Fölmentették s ma is eldöntetlen titok, hogy a zsemlyében mazsola-volt-e vagy sem? Kregár ur egyébként az egész történetből csak annyit szokott bevallani, hogy az valóban megtörtént, de nem ővele, hanem egyik üzleti vetélytársával. Azt viszont ő is vállalta, hogy egy éjszaka valami jogászgyerekkel mulattak a Marada-kocsmában, valamin összeszólalkoztak úgy az egyik asztaltól a másikhoz és végül az egyik jogászgyerek eltávozóban odahajitotta a névjegyét Kregár ur elé azzal a zordon kijelentéssel:

— Holnapra elvárom erre a címre a segédeit.

Kregár ur zsebre tette a névjegyet és másnap reggel beállított a jogászgyerek lakására mind a két péksegédje azzal, hogy mit tetszik parancsolni? A jogászgyerek elképedt. aztán elnevette magát, hazaküldte a ,,segédek“-et és aznap este már együtt iddo- gált a leleményes Kregár úrral. Lelemény dolgában, meg kell vallani, kifogástalan volt a jeles pék. Marada bácsi, akivel különben állandóan zsörtölődött már vagy husz esztendőn át, egy téli estén kitekintett a belső ivó vaskályhája körül levő falkivágáson a söntésbe.

— Mit csinálsz, te mafla pék? — kár- , dezte a szokott hangon Kregár úrtól, aki javában a hátát dörgölte a sőntésbeli nagy jégszekrényhez.

— Viszket a hátam, te mulya kocsmáros! — felelte Kregár ur ravaszul mosolyogva Bismarck-bajusza alól. A kocsmáros nyomban megértett mindent, de mire kisánti- kált, már késő volt: Kregár ur ledörgölte a hátával azokat a fehér számoszlopokat, melyekben az ő három héten át csinált kocsmai adósságai voltak krétával feljegyezve a jégszekrény ajtajára.

— Mit tehetek róla? — ártatlankodott Kregár ur. — Viszketett a hátam, meg kellett dörgölnöm, mit tudtam én, mi van oda- firkálva?

A vége persze kényszeregyezség lett való- szinüségszámitási alapon.

Mindezek és hasonló dolgok természetesen nemcsak Kregár urnák, hanem az egész Tabánnak arra a kedélyességére vallottak, amely a Tabánnal együtt eltűnt az egykori kelta telepen s a későbbi törökvilág nyomaiban keletkezett budai tájrészletből. De ezt a nagy és fájdalmas eltűnést már nem érezte meg Kregár ur. Mennél inkább emlegetik az újságok is, a girbe-gurba tabáni utcák kedvelői is, hogy előbb-utóbb könyörtelenül lebontanak minden tabáni házat Kregár ur műhelyével együtt, annál kedvetlenebbé vált az immár elöregedett s már. kutya és sündisznók nélkül járó pék és cukrászmester. Mikor néhány budapesti iró és művészember utoljára látta a Hadnagy- utcai kocsma öreg szederfája alatt fröcs- csözni, akkor kicsit könnyes hetykeséggel vágta oda:

— Majd én megmutatom a városi uraknak, hogy én mégis csak a Rácvárosban fogok meghalni!

Meg is mutatta. Két hónap múlva a régi, keskeny, macskaköves utcákon, a félrecsa- pott-tetejü házak közt koesikáztatta ki magát a farkasréti temetőbe, mert — „ami í,ár, az jár!“