1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2017. október 7., szombat

MÁTYÁS KIRÁLY MEG A STEFANCSIK ÚR


Törzsvendég-szemle a budai korcsmákban

saját tudósítónktól


A prímás, aki itt kontrás is, meg nagybőgős is egy személyben, elaludt már hegedülés közben és a saját muzsikája ritmusára ingatta a fejét. A szomszéd asztalnál ketten rendeltek egy adag hurkát. A falon két csoportkép függ. A sarokban egy őszhaju és őszszakállu, szemüveges bácsi mesél két társának.

 Az egyik vidéki földbirtokos, aki hetenként egyszer néz fel ide az alsó Avarba, a másik egy sovány, magas minisztériumi tisztviselő. Az öreg fehér szakállas úr nyugdíjas biró, Erdély széléről került Budára, most minden este itt ül és mesél. Három asztalon át csak mondatfoszlányok érnek hozzánk.
Akkor olyan nagy hó esett, hogy a varjak guggolva mentek cl az ég alatt...

Mosolyog hozzá. A nagyothalló pincér közelhajol fülemhez és úgy mondja:
— A bíró úron kívül még Stefancsik úr jár ide állandóan. A pénzügyminisztériumban dolgozik. Az író úr meg ő minden nap itt vannak...
A kis korcsma koráról csak annyit tud, hogy ház öregebb, mint ő-talán még az apjánál is öregebb és amióta eszét- tudja, mindig korcsma volt ...........


A Felső-Avarban a tabáni jazz-band játszik régi, érzelmes bécsi nótát. Párok húzódnak közel egymáshoz az asztalok mellett. Avar Mihály vendéglős nem  erőlteti az eszét, hogy érdekeset mondjon.
Kérdem, hogy van-e törzsvendége a korcsmának?
— Olyan, aki minden nap itt lenne, csak egy van Stefancsik ur a pénzügyminisztériumból A többi bizony el-elmarad.

Maradánál az Eperfához címzett kocsmába csak a tulajdonos, a felesége, a lánya meg a fia ül az asztal körül, proferanszot játszanak.
— Ide inkább vacsorázni jönnek a vendégek — Mondja Marada bácsi. És legnagyobb megdöbbenémre igy folytatja: - Stefancsik úr, egy pénzügyminisztériumi  hivatalnok szokott csak tovább, itt maradni. De ma ő is korábban ment el.

A Szarvas-téren félve nyitok be az Aranyszarvas   ajtaján. Stefancsik úr kísérteties  alakját kémlelem, tulajdonos, új tulajdonosa Budapest legrégibb kávéházának, előzékenyen siet elém:
— Nem. Stefancsik  úr nem jár ide. Nem ismerem — mondja. — Hogy milyen régi ez a ház, meg a kávéház? Mátyás király korában vadászkastély volt.
Hány éve is lehetett annak?
Gondolkozik. — Azt hiszem, kétszáz évvel ezelőtt lehetett , Feri kérem, jöjjön csak ide. Hány éve lehet, hogy ez vadászkastély volt Mátyás idejében?
— Lehet úgy három-négyszáz, — mondja Feri főpincér. — A napokban volt — folytatja-- itt egy kilencvenéves ember. Kíváncsiságból  járt erre, mert gyermekkorában itt járt egyszer és ivott egy feketét hetven évvel ezelőtt, három krajrért. Ő is mondta, hogy ez a legrégibb kávéház Pesten. Persze volt itt Mátyás király is, de akkor a hely nem volt kávéház. 

Néhány lépéssel odébb van a környék legrégibb korcsmája, a Mélypince. Új tulajdonosa van, Poldi bácsi. ,
— A városban ugy mondják, — beszélik — hogy ez Rákóczi vendéglője lelt volua. A pincében meg is van a Rákóczi-korabeli kármentő. A pince nagyon régi. A boltozata érdekes, híres szobrászok, építészek voltak itt, innen járnak a Vár alól. Azok is nézték. Azt mondták, hogy ilyet csak Nürnbergben láttak.
Vastag gyertyát gyújt Poldi bácsi és levezet a pincébe. Csakugyan érdekesen téglázott bolthajtás van ott és a sarokban a Rákóczi-korabeli kármentő romja. Az első pincéből- újabb lépcső visz lejjebb, a másodikba, amiről a nevét kapta a korcsma. Ott egy hordót csapol meg Poldi bácsi, s azt mondja, nem szabad felmenni enélkül.

A Várban irodalmi nevezetességűek a korcsmák. . A Baltában gyertya ég, úgy mint régen, mert elromlott a villany.
— Ez Mátyás idejében borkimérő hely volt, istállók voltak körülötte, — beszéli a pincér. — Azt mondják, hogy Mátyás is idejárt.


Nem messze tőle a Fehér galamb tulajdonosa is tud régiekről mesélni.
—. Úgy hallottam, hogy valamikor török kávéház  volt, de megvolt már Mátyás idejében is. Azt mondják, Mátyás király is járt ide. Az asztaloknál két katonatiszt és három egyetemi hallgató ül. Ugyanazokat láttam a Baltában az előbb. A pincébe itt is levezetnek. 

Háromemeletes mélységű a pince, az első apró téglával van boltozva, szén és fa áll benne, a másodikban hordók vannak, az alatta lévő már egészen földbe van vágva, barlangszerűen és már a harmadik utca alatt vagyunk, amikor egy szelelőlyukon felnézhetünk a magasba.
Mátyás király úgy látszik gyakran járt: kiskorcsmába — gondoltam magambán. Talán még gyakrabban, mint Stefancsik úr.
 Mindegyik korcsmára  emlékszik.
Az Országház-utcában aztán még egybe bementem. Tömör, vastag falu épület, csipkés kődisszel az elsőemeleti ablakok alatt. Látszik, hogy később vágták a korcsma ajtóját a falába. A nehéz bolthajtások egész a padozatig nyúlnak benne. A tulajdonos már kéretlenül meséli is:
— Mátyás király korában előkelő úriház volt. Egyszer Mátyás király is megszállt bcune. Azelőtt Mátyás királyhoz is volt címezve ez a korcsma.
Országház u 20
Most két kisasszony lakik fönn az emeleten és kézimunkáznak az ablakpárkányon, ahol régi kisasszonyok Mátyást királyt lesték.

1 megjegyzés:

  1. Huber-Szabó Lőrinc posztja alatt találkoztunk, a Politische Greisler Vendéglő kapcsán... Küldök néhány sort, amit én tudok a vendéglőről és ott tevékenykedő felmenőimről.

    Gyerekkoromban anyám gyakran mesélt dédszüleim vendéglőjéről, ahol nagymamám, Metzger Mariska, mint ügyes kezű lány megtanulta a szakácsmesterség fortélyait. Ez a vendéglő ma már szinte beazonosíthatatlan helyen állt, a Déli Vasút szomszédságában, a Koronaőr utca 6 szám alatt. Az utcát ma Koszciuszkó Tádé utcának hívják, a hatos szám helye bizonytalan. Az eredeti éttermet 1933-ban lerombolták és bankot építettek a helyére. A vendéglő jó hírű, patinás hely volt, csaknem 70 évig szolgálta az éhes pesti és budai vendégeket. A neve mai fülnek mókásan cseng, a Politische Greisler elnevezés a monarchiát és a német közbeszédet idézi. Jelentése Politikus Szatócs, aki létező figura volt, a régi Buda egyik ügyes boltosa, aki a vegyeskereskedésből vendéglőssé avanzsált és jó svádájával lelkes törzsközönséget toborzott először a szatócsüzletben, majd az 1873-ban megnyitott étteremben is. Ő volt Gürsch Ferenc, aki továbbadta a boltot lemenőinek, akiktől dédszüleim 1914 februárjában, 68 ezer koronáért vették meg. Dédapám, Metzger János akkor már gyakorlott vendéglős volt, előtte évekig vitte a Rottenbiller és a Dob utca sarkán álló Makk Hetes vendéglőt. A Politische Greisler hagyományait zökkenőmentesen folytatta, jó színvonalon, jót kínált, szórakoztatta a vendégeket és a háttérben felesége és gyermekeik is azon tüsténkedtek, hogy minden a legjobban menjen. Anyám elbeszélése szerint Metzger János négy gyermeke közül csak a legfiatalabb, Miklós nem vett részt a családi vállalkozásban. A legidősebb fiú, Károly beszerzőként dolgozott, a lányok, Mariska és Katica a konyhán segítettek vagy beültek a kasszába. Dédanyám kézben tartotta a dolgokat, szervezett, irányított, ellenőrzött. A finommetéltet általában Mariska készítette, mert ő tudta a legegyenletesebben és legvékonyabban vágni. Az előző tulajdonos, Gürsch apó késével dolgozott és ezt a kést megőrizte, gyerekkoromban otthon is ezt használta. Valóságos ereklye, most én vigyázok rá. A vendéglő specialitása az idei liba volt, ezért "Libanon"-nak is hívta a tréfás kedvű közönség. Az étlap szerint egy fél liba 1918 körül 12 koronába került. Más híres különlegességük a friss gyümölcsbólé volt, amelyet az erdei szagos müge bimbóival ízesítettek, ezt szórták az eperre, őszibarackra, ettől kapta egyedülálló zamatát. Nagymamám itt tanult meg hajszál vékony rétestésztát húzni és mesés cseresznyés és túrós réteseket sütni. (Pörköltben sem volt gyenge, apám mindig mondta, ilyen pörköltszaftot csak ő tud csinálni.) Szerepelt az étlapon borjú frikandó, halételek, steak, csirkepörkölt, saláták, hideg ételek, ültetett tojás és ökörszem(?), budai és más borok, rác ürmös és a híres bólé, más néven "májusi bor". Metzgerék nyolc éven keresztül vitték a Politische Greislert, töretlen lendülettel és jó hírnévvel. Közben taníttatták gyermekeiket, vettek egy nagy villát a Sas-hegyen, amiben mindenki elfért, kaptak olasz hegedűt, hangverseny zongorát, prémeket. De semmi sem tart örökké, és a szülők 1922-ben, hatvanas éveik elején, néhány hónap különbséggel meghaltak. Gyermekeik közül senki sem akarta folytatni a vendéglős mesterséget, eladták hát az éttermet.

    Küldenék néhány képet is, amik a Politische Greisler kerthelyiségében készültek, de nem tudom, hogy csatolhatnám.

    Üdvözlettel: Popovics Edit (korábban már írtam az fb, a messengeren, de úgy látom, az nincs használatban...)

    VálaszTörlés