Kiskocsma Budán
Magyarság, 1935. július (16. évfolyam, 147-172. szám)1935-07-20 / 163. szám
Tudja Isten, háború előtt és háború után, gazdasági válság emide, vagy oda, de az úgy illik, hogy az ember legalább egy évben egyszer, ha lehet tavasszal, elmegy Budára kicskocsmázni. Ez már velejáró programja a pesti tavasznak: a kávéházak elé kiteszik a mükertet, a körúti fák meg lombosodnak és az ember elmegy Budára kocsmázni.
Megvan ennek a maga külön ize, szaga, sőt irodalma is. Annyira, hogy egy szorgalmas filozopter, akár doktori disszertációt írhatna: a budai kiskocsma, mint olyan a magyar irodalomban.
Persze vannak Ínyencek, akik csak a füstös, vertfalu „igazi“ kiskocsmát kedvelik s körülbelül ezeknek van igazuk. Mert amelyik kocsma egyszer elkezd divatba jönni, az már villanytransparenseket kap a kapuja fölé, a srammlit kipusztitja a jazz, legjobb esetben a cigány s a pincér frakkba öltözik. Szóval megszűnik egész budai kiskocsma lényege és marad ez csak, mint helyrajzi meghatározás. Igazi korhely ide be nem teszi a lábát. Azonban — szolid módon, családdal lévén, házaspárral — egy olyan közepes jóhelyet választunk.
Budai kocsma... nem is lett volna semmi baj. Ha a magam szemüvegén át nézem. De rosszul választottam meg a partnereket. Már mikor a 44-esről leszálltunk, a Krisztinában és nekivágtunk a dombnak, barátom — lévén törzspesti s valami tiz évvel öregebb, — azt mondta: — Hajaj.., nem villamoson jöttünk mi ide valamikor... — s ezzel elvetette a borús melankólia magját. Ez a mag pedig gyorsan kikél, mint a mesében, alighogy elvetik, már lombosodlk az ága.
A kapu előtt ismét sóhajtott: — Hajaj... máskor itt sorban állottak a taxik ilyenkor. De az volt a jóvilág, mikor még fiákikeren jöttünk. Bizony..«
Már látom, hogy el akarja rontani az egész estét. Megpróbálok nemtörődni vele, de hiába, nem igen lehet kitérni a hatása elől.
A kertben ülünk le. Szép kis kert, vadszölő- lugasos, — a cigány huzza egy eldugott sarokban, igazán olyan andalító, alig hallani csak a lugas elé rakott tányér s „zene“ jelzi, hogy itt vannak. Egyébként virág mindenütt, sőt figyelmes pincérek nagykendőket hoznak a kényesebb nőknek, holott idestova már jócskán nyár van.
Vacsorázunk. Jó. A bor, kitűnő. A barátom azonban maga elé mered.
— Hajaj.., Nézz körül, sehol egy rendes pár. Sehol.
Igazán, sehol egy úgynevezett kis nő s egy rendes gavallér.
— Hajaj... — a barátom — más volt ez, más volt ez kérlek, valamikor... Te! Még az időjárás is más volt békében, becsületszavamra. Ilyenkor tavasszal majdnem mindennap kijártunk. Itt tanyáztunk minden este: az első csirke, idei liba, saláta, eper, öregem! — itta a borát — nem voltam soha gazdag ember, de bizony, egy-egy pezsgős bólét meg-megengedtünk magunknak.
Na jó. Hát az én generációm abból az idei libából nem evett és abból a pezsgős bóléból nem ivótI. Annak az ideje letelt és talán már nem is jön vissza. S itt ül mellettem egy ember. alig tiz esztendő választ el tőle — ebben a korban ez már lényegtelen különbség —és ő megért valami jót, amit én emberi számilás szerint már sosem fogok megérni. Mert ha minden anyagi kellék meg is volna hozzá, én már azt a rendezést nem kaphatom meg, nyugalomban, külsőségekben, szóval hangulatban. Az én életemből ez kieseit, idei liba, kiskocsmában pezsgős bólé, fiákker, jó danolászások s mindehhez az a kedves, nyugalmas, buta alapozás, hogy a világ dolgai és ebben az én dolgaim bölcsen folynak. Ehhez húszévesnek kell lenni.
Mulatni akarok. De rendre-rendre belekerit ez az ember a maga visszaemlékezéseinek borújába.
A kertben kevesen ülnek — pedig ünnepnap van — két-három asztalnál vannak mindössze. Amott a sarokban egy nyúlánk szőke lány ós egy fiatalember kacarásznak. Talán ebből lesz valami... talán mégis... mégis... Lesem őket egy ideig, a cigány próbál oda-odajátszani nekik... de mindnyájan csalódunk, a cigány is, én is. A fizetőt hívják és nagyon komolyak. A számlát mind a kelten utánaszámolják — a nő is — fizetnek és elmennek. A cigánynak pengőt adtak, láttam.
A cigány szegény, hol ide, hol amoda tesz egy-egy kis kirándulást a szemével, válla mozdulásával, ha valahol felzümmög egy hang, boldogan vigyorog oda s indulna... de az óvatos hang erre beszünteti a zümmögést s a fejek komolyan és visszaulasitóan elnéznek a cigányról. Istenem az ember nem akar költségekbe bonyolódni, csak óvatosan a hangulattal. Az ember itt megissza a féllitert és majd dudol az utón, hazafelé menet, cigány nélkül, ami lényegesen olcsóbb.
Pedig a hangulatot bőven adagolja maga a jó Isten is. Színben, hangban és illatban. Olyan jól lehetne itt csendben üldögélni és szopogatni a füredit, ha csak egy picikével kevesebb gondja volna az embernek a holnappal és általában. Barátom régi cigányokról, régi nótákról és régi borokról beszél. Régi színésznőkről és régi gavallérokról. Régi pincérekről, régi vendégekről és elhalt kucséberekről. Illetve nem is olyan régiekről, — háború előtt — igy használja az időt. S nem akarok odahallgalni a kutyafáját, mit nekem, háború előtt és után, én most vagyok! s kiskocsmában vagyok Budán és jó! akarom érezni magam. Nem hagy.
IBUSZ-ra várva......
— Mit tudsz te ebhez — azt mondja például fitymálva, mintha én oka lennék annak, hogy ilyen kis szamár' vagyok és nem tudok semmit ehhez — mit tudsz te, ez nem igazi. — De hátha nekem ez az igazi, hagyjon nekem békét. De ő nem. — Figyeled, hogy összesen egy virágárus asszony volt itt és attól se vett senki. Hajaj, barátom! Akkor egymásután jöttek a virágosok, de nem ilyen vén csoroszlyák, fiatalok voltak és jókedvüek és eladták a virágot mind egy szálig, sokszor küldeni kellett a pincért, hogy kerítsen még virágot, — azt hiszem, most hazudik. — Egyetlen virágos volt itt és kucsébert nem is láttam. Na szervuszl — Iszunk.
Ülünk a jó finom tavaszban, már inkább nyár, a vadszőlővel futtatott lécek között és óvatosan éjszakázgalunk. Ülünk Budán kiskocsmában és busitjuk magunkat. Én kissé restellem magain felnőttebb és tapasztaltabb barátom előtt, hogy nekem nem hiányzik a kucséber. Engem már igy szoktattak, le tudok mondani a kucséberről, ha nagyon megszorítanak.
Valahonnan egy kis, öreg ember bukkan fel, odamegy a főurhoz és üzletesen jelenti: — Megjöttünk. Az Ibusz -tól. . Negyven embert leszállítok.
IBUSZ reklám anno 1935Kint zugnak az idegenforgalmi aulócarok és jönnek az osztrákok. Bécsiek. Négy-öt transzportot „leszállítanak“ az idegenvezetők. Behajtják őket a porondra. Összesen rendre valami százhúsz, száznegyven német zsúfolódik be a lugasokba és hoznak valami kis életet. A cigány privát szorgalomból — mert nem hiszem, hogy az Ibusz megfizetné, a németek pedig egy vasat se adtak, — rákezdi az ilyenkor szokásos egyveleget — Wien, Wien nur du allein. —Ritka árpa, ritka búza, ritka rozs. — Csak egy kislány van a világon — stb. A németek kissé feszesen ülnek az asztaloknál, teljes hijjával az úgynevezett bécsi kedélyességnek — talán idegenben nem használják — s minden nóta után tapsolnak: Bhavol Bhavo! — Miért használnak ilyen szavakat — gondolom most már ellenségesen — ha nem tudják kimondani az erret. Az Ibusz emberek alá-fel járva koccintgatnak velük és animálják a társaságot, kevés sikerrel! Fáradtak.
A németek isznak egy-egy pohár bort, körülnéznek, konstatálják, hogy ez programmszerüen egy budai koosma és elmennek. A cigány a Rákóczi indulót húzza nekik, a kert rendre kiürül. Hüvösödik is. Próbálok kedélyes kenni, nem megy. Még egy kicsit mélázunk, a levelezőlap-előírásszerű lugasban — felettünk diszkrét, de csinos holdvilág — aztán hívjuk a fizetőt, . aki szemrebbenés nélkül háromnyolcvanat számit egy félcsirkéért. Mire barátomnak eszébe jut egy 1913-beli csirke és majdnem sír.
Mig kifelé megyünk ezt a csirkét meséli. Engem nem érdekel. Különben se szeretem a csirkét.Tessék engem békén hagyni.
Felülünk a 44-csre és némán döcögünk Pest felé — mint vert sereg csúfos hadjárat után —■ s az egésznek ő az oka — a békebeli ember. Ó, boldog, békebeli budai kiskocsma, mikor még nem volt idegenforgalom, de volt virág és kucséber... ezt hozza nekünk vissza az Ibusz és én megemelem a kalapomat.
Török Sándor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése