Pesti Napló, 1909. március (60. évfolyam, 51–76. szám)1909-03-18 / 65. szám
Az utolsó magyar iró.
Irta: Krúdy Gyula.
(Utánnyomás tilos.)
I.
Néhány esztendő előtt egy nyáron elhatároztam, hogy nem távozom el messzire a fővárostól és valahol a közelben keresek alkalmatos nyári lakást. Hosszas megfontolás után abban állapodtam meg, hogy Budára költözöm a nyári hónapokra, mert hiszen akkor legközelebb leszek Pesthez. Képzeletemben feltünedeztek a zeg-zugos régi utcácskák, amelyek leven- dulaszaguak, a harmónika-szótól hangos kis korcsmák és a holdsugaras nyári éjjelek, amelyek ifjú koromban szívdobogással és nyári színésznővel voltak összefüggésben. Vájjon Bazsalikum Jolánka énekel-e még a Rip van Winklében a színkörben és a Kapás-csárdában a szép halászné főzi-e a halat? Aztán azok a régi házak a Tabánban, amelynek zsenillia-függönyös ablakai mögött a varrógép pörgött, de néha-meglebbent a függöny és a varrógép akkor elhallgatott: a függöny szegletében szemérmesen tűnt fel egy-egy kék vagy barna szempár... Amelyre másnap, harmadnap vagy talán még későbben is vissza-visszagondoltam.
Mindezeket egybevetve, egy korai nyári napon Budára indultam, hogy az alkalmas nyári lakást megkeresem. A villamos vasúton, amely csibngelve száguld végig azokon az utcákon, amelyeknek házai még Kara Musztafa vitézeit látták, a véletlen egy barátommal hozott össze, aki esztendők óta eltűnt a szemhatárról. Mindjárt a találkozás első perceiben kiderült, hogy a rejtélyes eltűnés annak tulajdonítandó, hogy barátom budai lakosnak csapott fel.
— S igy messzebb lakom tőletek, mintha Kamcsatkában laknék — fűzte barátom és szívesen vállalkozott arra, hogy a lakáskeresés gondját megosztja velem.
A délutánt igy szerencsésen eltöltöttük. Mindenki keresett már életében lakást. És ez tökéletesen egyformán folyik le Budán is, meg máshol is. Azt szerettem volna, hogy kertre, még pedig régi, rendezetlen kertre nyíljon az ablakom és az ablak alatt néhány ecetfa fűszerezze a levegőt. Azonkívül a ház, amelyben lakom, kívülről régi legyen, mintha Mátyás király lustáinak építették volna még, de belülről kényelmes és modern legyen.
■ Estére, elfáradva a hiábavaló keresésbe, egy kis korcsmában telepedtünk meg, ahol a falon nagy örömemre viszontláttam „A vadász temetését“ és a szarvas-csapatot, mely uzsonázó vadásztársaságot riaszt széjjel. Még egy régi kép függött a falon, amely kép üveg alatt volt és homályos, fakó volt a régiségtől. Valamely különös öltözetű férfialakot ábrázolt a kép, amint az első pillanatra kivehettem: bő, vállradobott köpönyegben, árvalányhajas kalappal kezében merengett ott egy férfikép, amelynek egykori eredetije bízvást lehetett a korcsmaros öregapja vagy akár a római pápa. A sarokban öreg óra tiktakozott, amelynek lapjára egy kastély volt valamikor festve. A kastély ablaka minden negyedórában kinyílott még mostan is, de hajh, az ablakon nem hajolt ki az a szép leány, aki valamikor bizonnyal kihajolt rajta.
Böczey úr
A bort ónkorsóban tette elénk egy szomorú képű korcsmáros és az udvaron csúf német dialektusban pörölt egymással két asszonyszemély. Hogy semmit el ne felejtsek, az ajtó felett meg egy sötét kalitka húzódott meg, amelyben egykor, réges-régen fekete rigó lakott és az öreg, kopott macska, amely egy pillanatra a szobába soro- fordált — mintha csak a vendégekre lett volna kiváncsi, akár a mesében — csupán megszokásból vetett egy vánnyadt tekintetet az üres madárházra
A vasrostélyos ablak mögött bealkonyodott a világ és lenn a völgyben — mert ez hegyen történt — a lámpagyujtó emberek égő botjukkal úgy járták keresztül-kasui a besötétedett utcákat, mint megannyi szentjánosbogarak. Az ajtó is felnyílott és valaki a söntésbe belépve, azt kérdezte hangos szóval a korcsmárostó!:
— No hogy van, Qrossinger öcsém? — aztán egy furcsa ember nyomakodott a szobába.
Azaz, hogy csak az első pillantásra volt furcsa a vendég. Kalapja volt és köpenyege, aztán szakála is volt, még pedig deres. Az orra és az arca piros volt, mig a szeme élénk kíváncsisággal járt körül. A kezében egy nagy csomó mezei virágot tartott és a lábán poros szandál volt... Szinte friss levegő áramlott belépésével a szobába, budai hegyek, a messzi völgyek levegője, ahol a vendég bizonyára egész délután tartózkodott és mégis, mégis — az emberben olykor erősebb a képzelődés a látásnál — mintha egy nagyon régi, furcsa — más — világba való ember lépett volna az öreges férfiúval közibénk ezen az alkonyaton, csaknem ötezer kilométernyire Budapesttől, a klubtól, a villanyfényes kávéházaktól, a hegyoldali kis korcsmában. A posztósapka, amely a fejebubján állott, a nyakába akasztott ócska, barna köpönyeg, szövött inge és kurta kis pipája hasonlatosssá tette őt ahoz a figurához, amilyennek gyerekkorunkban a garabonciás diákot képzeltük. Leereszkedő modorban intett a barátomnak:
— No, jó estét öcsém!
Aztán letelepedett a sarokba az öreg óra alá, ahonnan sohasem hajol ki többé a hercegkisasszony.
II.
A barátom megtaszitott a könyökével és a fülembe súgta:
— Ez az utolsó magyar iró!
Az öreg ur a sarokban észrevette az érdeklődést, amelyet jelenléte okozott és nem haragudott meg érte. Sőt szemmelláthatóan jól esett neki, mert csakhamar beszélgetni kezdett. Megfontoltan, majd hevesen, olykor-olykor gúnyosan beszélt, a beszédben csak a köhögés akasztotta meg néha:
— Hát igen, én a hegyek közzé járok, ahol nem látok embereket. Ott érzem jól magam. Ez nálunk családi tulajdonság. A nagybátyám, nemes Katona János kukorica-csősznek állott be Besnyőn és azóta boldog ember, semmi baja nincs többé, pedig odáig ugyancsak volt része a szenvedésben. Hát úgy vagyok vele én is. Csak embert nem szeretek látni. Ha nem volnék már öreg hozzá, elmennék barátnak. De igy csak a hegyeket járom s hegyek között vannak tanyáim, amelyeken senki sem háborgat. Mintha enyém volna a tanyák földje, oly nyugodtan érzem magamat. Pedig csak egy- egy heverő-hely a tanyám valami nagy fa alatt, vagy, egy, nagy kő a hegytetőn. A „Merengő*'
csupán egy nyomorult kis bokor a Jánoshcgyen. A „Lelkicsatavesztő“ egy mély árok a Naphegy alatt. A „Virrasztás“ egy üreg szilfa. Mégis úgy érzem, mintha uradalmaim volnának. Akármelyik tanyámra megyek, mindenütt megtalálom önmagamat, a gondolataimat és a zsebembem egy darab papirost és ceruzát, amelylyel jegyzeteket készíthetek. Tiz emberéletre való jegyzetem van. Rövid szavak, jelek, mondások. Mindegyik egy egész történet vagy egy élet. Nekem már nincs időm, hogy a jegyzeteimet feldolgozhassam. De hát ez nem is fontos. Az a fontos, hogy én megelégedett legyek. Én tudom, hogy ki vagyok, ki voltam . . . Sőt talán leszek is valami, ha már nem leszek és a világ visszatér a régi kerékvágásba.
Az öreg embert csak fojtó köhögése akadályozta meg beszéde folytatásában. A szünetet felhasználta barátom és előadta, hogy mi célból járunk Budán és hogy én is valami iróréle ember vagyok. De az öreg csak tovább köhögött.
— Pedig urambátyám — fűzte tovább barátom tudna segíteni ezen a lakásdolgon . . .
Az öreg csak a kezét rázta és köhögött.
— Tudomásom szerint van kiadó lakás a házában — folytatta barátom.
Az öreg csufolódva nevetett.
— Mindegyik lakásom kiadó. Kinek tilthassam én meg, hogy akár a „Merengő“-t, akár a „Virrasztás“-t elfoglalja? Tessék, szabad valamennyi. Én velem csak az történhetik, hogy uj tanyákat keresek. Még sok tanya akad a hegyek között. No meg aztán pompásabb nyári lakás igazán nem képzelhető, mint teszem azt a „Merengő“! Csak háttal kell ülni Pestnek, a melynek kéményei, sajnos, odáig is látszanak és megvan a legszebb nyárilakás. Példát kell venni rólam. Nekem elég ez a köpenyeg. Leteritem, ráfekszem és én vagyok a Krőzus, vagy az Indiai alkirály, vagy a dalai láma . . . Most még csak egy kis dohány kell a pipámba és nem cserélek senkivel. Pedig voltam én is divatos iró, a nevemet a Kárpátoktól az Adriáig emlegették, Kulifay kiadta az arcképemet és a „Hölgykoszorú“ olvasói harmadsorban nekem ítélték a pálmát ... De akkor még más világ volt, mert mások volták az írók. Mi még hárman laktunk egy szobácskábán a régi Csalogány-utcában és egy köpenyegünk volt. Ha két forintot kaptunk egy úgynevezett tárca-elbeszélésért, amelyet nem lehet egy napon sem emlitenl a mai nyúlfarknyi, hebe-hurgya és értelmetlen tárcákkal, akkor áldottuk a jó sorsunkat. Túrót vacsoráztunk, urak, túrót. De az elbeszélések, amelyeket irtunk, nem kerültek a sajtoshoz, mert azokat az egész ország olvasta. Mert volt is bennük mit olvasni. Az öreg Rózsa mindig csak azt mondta: Csak sok szerelmet, fiaim, minél több szerelmet a novellákba, mert nem lopom a pénzt! — Más világ volt, mások voltak az irók. Az irók mind szegények voltak s ezért tudtak, szerettek irni. Mert, hiába, akár hiszik,.akár nem, sok igazság van az öreg E. Ankenberg mondásában: Az írónak átok, veszedelem a pénz, mert akkor elsősorban nem dolgozik, másodszor korhelykedik, ami ártalmas az egészségének . . .
A régi szerkesztők nagyon jól tudták, hogyan kell az írókkal bánni. Az én „Búzavirágoméért tiz forintot fizettek. Hej, nem cseréltem volna egy főispánnal . . . Hát csak gyerünk a hegyek közé öcsém-uraitn, ott van az igazi nyárilakásnak való hely. Meg aztán, nem is tudom, hogy mire való az a nyárilakás? . . . Nekem néha télen sem volt. De persze, most más világ van. A magyar irók már kihaltak. Én vagyok talán az utolsó.
A köhögési roham megakasztotta az öreget, hogy szavait folytassa. Heveskedve rázta a fejét, mintha a köhögésére haragudott volna. Végül gúnyos kacagásban tört ki.
— A mai irók, mai könyvek, mai újságok! Csak egy halomba velük és a máglyára. A virágos kertbe még azt se volt szabad leirni, hogy ma a novellahős csókolódzott. De ezt maradi fölfogásnak tartom én is . . . Hát mit is keres a tekintetes ur Budán? Nyári lakást? Legyen szerencsém holnap. Majd meglátjuk, hogy mit tehetünk az érdekében. De most ne beszéljünk róla. Ne zavarjuk össze az irodalmat hétköznapi dolgokkal. Különösen’ezen a helyen nem, ahol folyton a képmásomat látom magam előtt és a szivem elszomorodik.
A kezével á férfiarcképre mutatott, az árva- lányhajas kalapura. a köpönyegesre és őszinte meghatottság tükröződött az arcán. De nyomban felvette előbbi csipkedő modorát.
— Az irók akkor tudták, hogy másfajta emberek, mint a többiek. Már a ruházkodásban is megkülönböztek a többiektől. Akkor nem szégyelték sens a cifra szűrt, sem a rongyos csizmát. Más világ volt. Igyunk uraim, Isten éltesse Virágvölgyit!
A poharával a homályos, megsárgult kép felé intett és a szomoruképü korcsmáros új korsót helyezett az öreg elébe.
Midőn barátommal hazafelé ballagtunk, kiderült, hogy Virághegyit voltaképpen Böczey Andrásnak hívják és tisztelt, vagyonos polgár a budai részekben. Csak meg kell vele Ismerkedni közelebbről, nem olyan vadember, mint amilyennek látszik.
III.
Az öreg Böcaey András egy régimódi uri- házban lakott Budán, amely abban különbözött a körülötte levő házaktól, hogy czimer volt a kapubejárata fölött, amely három levágott törökfőt ábrázolt. A kapun belül aztán igazi vidéki kúria udvara tárult fel a belépő előtt. Az udvaron színes virágoskert, amelyet éppen akkor öntözgetett egy sugár, karcsú leányka, akin úgy festett a fehérpettyes kék házi ruhácska, mint a régi „Családi Lapok“ képein. A kis öntöző-kannából szinte tündökölve repültek a viz- cseppek a fuksziákra, violákra, petúniákra. A bolthajtásos ambituson a vadszőlő kúszott felfelé, mig a lépcsőn két agár ásitozott a napfényben.
A tegnapi garabonciás helyett is mást találtam. Egy piros házisapkás, mosolygós képű urambátyám sietett elém az ambituson, ahol zsába és levendula-szag érzett. Bő, törökös házikabátja, vastag borostyánszopókás csibukja és az öve mellé tűzött újság megint csak a régi „Családi Lapok“-at juttatta az eszembe, ahol csupa ilyen kosztümös urak járták a képeken
— Szervusz, huinilimusz — kezdte az öreg ur és mind a két kezét nyújtotta.
— Gondolkoztam a dolgon és azt hiszem, semmi akadálya sem lesz annak, hogy a kertiházat elfoglalja. Kényelmes, száraz és Bűvös hely. Előtte a kívánt ecetfák. Harmadéve egy számtanácsos lakott benne, tavaly nemkülönben egy számtanácsos. És meg voltak elégedve Ott kényelmesen dolgozhat is — tette hozzá halkitott hangon.
Amint beljebb mentünk a házba, mindenütt ugyanaz a mosolygós rend, ódon tisztaság és vidám derű, amely a régi magyar uriházakat oly barátságossá tette lakónak, vendégnek egyformán. Kényelmes karosszékek, szélestalpu asztalok és óriási kályhák mindenütt. A pohárszékből, amely ákkora volt, mint egy parasztház, pókhálós palack került elő és urambátyám jókedvűen biztatott:
— Tessék, kedves öcsém. Régi regula: leves előtt hatvan cseppet, mert remélem, hogy nálunk ebédel: szóltam is előre a feleségemnek; csak egy kis baj van . . . Hm, egy kis baj, no de igyunk előbb.
Amig a poharakat összekoccintottuk, szoknyasuhogás hallatszott és már előttünk is állott egy mosolygós képű, szelíd magyar uriasszonyság, akinek hátrasimitott haján aranyhimes főkötő volt.
— Hozta Isten — szólt messziről.
Az öreg zavarodottan kiáltott fel:
— Tehát, Róza, itt van a számtanácsos ur, aki a nyári lakást akarja kivenni. A számtanácsos ur hallotta a többi számtanácsos urakltól...
— Igen, a számtanácsos urak szeretnek a kerti házban lakni, — mondta mosolygósán, szívesen az asszonyság. — Reméljük, ön is meg lesz elégedve. Ma pedig itt marad ebédre, hogy megismerkedjünk egymással: milyen ételeket szeret és hogyan elkészítve ? ... A számtanácsos urak eddig nem panaszkodtak a konyhámra.
Ezen szavak alatt az öreg tekintetes ur mellém férkőzött és hatalmasan nyomogatta a lábamat. Ezért jobbnak láttam mit sem felelni. Amint pedig az asszonyság a szobából kilépett, az öreg ur megrázta a kezem:
— Derekasan viselte magát, öcsém. így szeretem. A hidegvér a legfontosabb. S ön nem árulta el magát. Mert ha ön nem vigyáz s csak egy pillantással is elárulja, hogy nem számtanácsos, hanem iró, a mi ismeretségünknek hamarosan vége lett volna. Arról pedig, hogy a kerti lakban otthont talált volna, álmodnia sem lett volna szabad.
Meglepetve néztem az öreg urra, aki titokzatosan bólintgatott a fejével és csalafinta módon pislogott közben, mint aki valami nagyon- nagy titkot rejteget. Rágyújtott a csibukra és mig a fidibuszt meghurcolta a csibukbn a szobában és nagyokat pöffentve biztatta szelelésre a dohányt, folyton rám kacsintgatott és mind titokzatosabban mosolygott. Végre megállott előttem és a csibuk piros bojtját a szár másik oldalára vetette.
— Kedves öcsém, tudja meg, hogy én nem vagyok Virághegyi, hanem nemes Böczey de Böczcy András földbirtokos. Az a Virághegyi, az a bizonyos iró meghalt körülbelül harminc esztendő előtt, amikor én az én kedves jó feleségemmel összekerültem. Az én boldogságom csak azon feltétel mellett jött hozzám, ha lemondok a vagabundus. bohém életről. Nagyon szerettem az én drágámat és megígértem mindent. Egy darabig legény is voltam a talpamon, de aztán megtántorodtam. Az ember esendő és gyenge. Találkoztam régi cimborákkal, régi va- gabundusokkal és én vissza-visszatértem a Csalogány-utcába túrót enni és a Balázs Sándor köpenyegét hordani. Szegény feleségem csaknem agvonsirta magát utánam, csak az beletelt napokba, amig megtalálta a búvóhelyeimet. Hát aztán amig igazán haza mertem jönni'
Bizony sok tragédiát okozott az én átkos szenvedélyem. Minduntalan el-elszöktem hazulról és toprongyosan kerültem haza. Tudom én azt Jól, hogy nem mindig az ország legelső irói voltak azok, akikkel együtt laktam pincékben dés padlásokon. A legtöbbet nem igen lehetett volna emberi társaságba vinni, már csak fogyatékos ruházatuknál fogva sem. Mindig azt hittem, hogy a föld alá sülyedek szégyenletemben, mikor szegény jó feleségem kiásott egy-egy bohém-lakásból, ahol összerakott székeken aludtam. De, Isten bizony, szép világ volt, jó gyerekek voltaki, boldog emberek voltunk.
A legtöbb régi pajtásom nem tudta, hogy én ki és mi vagyok Budán. Kétéletü ember voltam. De hát hogyan is hívhattam volna ide, szegényeket?
De meg az asszony se nagyon akarta. Féltett tőlük, mint a tfiztől. Pestre nem is engedett át egyedül és a padlásra hordatta, meg a tüzbe hánvta régi irkafirkáimat. Mindet.
Böczey urambátyám elhallgatott és meghatóban rázogatta a csibukbojtot.
— Tudja Isten, talán nem volt egészen igaza!... Vagy igaza volt? Hisz legutóbb is — vagy öt esztendeje — beszabadultam Pestre egy régi pajtásom temetésére. Hát bizony csak két nap múlva kerültem haza. Odaveszett aranyóra, aranylánc. Minek az a bohém-embernek?
— Minek? — mondtam és nevettem.
Urambátyám is nevetett:
— Habár nem rossz dolog az az aranyóra úgy idehaza. Most már magam is belátom és csak a budai hegyek közé járok bohémkedni. Ha pedig néha-néha egy-egy íróval sikerül ismeretségbe jönnöm, számtanácsos alakban csempészem be őket a leérti házba. Legalább van kivei beszélgetni... Tehát, kedves számtanácsos ur! — kiáltott fel emelt hangon Böczey ur, — a fizetségben megállapodtunk. Azt hiszem, a leves az asztalon van.
— Igen. — szólalt meg mosolygósán Böczeyné, az ajtón bedugva aranyfökötős fejét.
Krúdy Gyula
Az utolsó magyar iró.
Irta: Krúdy Gyula.(Utánnyomás tilos.)
I.
Néhány esztendő előtt egy nyáron elhatároztam, hogy nem távozom el messzire a fővárostól és valahol a közelben keresek alkalmatos nyári lakást. Hosszas megfontolás után abban állapodtam meg, hogy Budára költözöm a nyári hónapokra, mert hiszen akkor legközelebb leszek Pesthez. Képzeletemben feltünedeztek a zeg-zugos régi utcácskák, amelyek leven- dulaszaguak, a harmónika-szótól hangos kis korcsmák és a holdsugaras nyári éjjelek, amelyek ifjú koromban szívdobogással és nyári színésznővel voltak összefüggésben. Vájjon Bazsalikum Jolánka énekel-e még a Rip van Winklében a színkörben és a Kapás-csárdában a szép halászné főzi-e a halat? Aztán azok a régi házak a Tabánban, amelynek zsenillia-függönyös ablakai mögött a varrógép pörgött, de néha-meglebbent a függöny és a varrógép akkor elhallgatott: a függöny szegletében szemérmesen tűnt fel egy-egy kék vagy barna szempár... Amelyre másnap, harmadnap vagy talán még későbben is vissza-visszagondoltam.
Mindezeket egybevetve, egy korai nyári napon Budára indultam, hogy az alkalmas nyári lakást megkeresem. A villamos vasúton, amely csibngelve száguld végig azokon az utcákon, amelyeknek házai még Kara Musztafa vitézeit látták, a véletlen egy barátommal hozott össze, aki esztendők óta eltűnt a szemhatárról. Mindjárt a találkozás első perceiben kiderült, hogy a rejtélyes eltűnés annak tulajdonítandó, hogy barátom budai lakosnak csapott fel.
— S igy messzebb lakom tőletek, mintha Kamcsatkában laknék — fűzte barátom és szívesen vállalkozott arra, hogy a lakáskeresés gondját megosztja velem.
A délutánt igy szerencsésen eltöltöttük. Mindenki keresett már életében lakást. És ez tökéletesen egyformán folyik le Budán is, meg máshol is. Azt szerettem volna, hogy kertre, még pedig régi, rendezetlen kertre nyíljon az ablakom és az ablak alatt néhány ecetfa fűszerezze a levegőt. Azonkívül a ház, amelyben lakom, kívülről régi legyen, mintha Mátyás király lustáinak építették volna még, de belülről kényelmes és modern legyen.
■ Estére, elfáradva a hiábavaló keresésbe, egy kis korcsmában telepedtünk meg, ahol a falon nagy örömemre viszontláttam „A vadász temetését“ és a szarvas-csapatot, mely uzsonázó vadásztársaságot riaszt széjjel. Még egy régi kép függött a falon, amely kép üveg alatt volt és homályos, fakó volt a régiségtől. Valamely különös öltözetű férfialakot ábrázolt a kép, amint az első pillanatra kivehettem: bő, vállradobott köpönyegben, árvalányhajas kalappal kezében merengett ott egy férfikép, amelynek egykori eredetije bízvást lehetett a korcsmaros öregapja vagy akár a római pápa. A sarokban öreg óra tiktakozott, amelynek lapjára egy kastély volt valamikor festve. A kastély ablaka minden negyedórában kinyílott még mostan is, de hajh, az ablakon nem hajolt ki az a szép leány, aki valamikor bizonnyal kihajolt rajta.
A bort ónkorsóban tette elénk egy szomorú képű korcsmáros és az udvaron csúf német dialektusban pörölt egymással két asszonyszemély. Hogy semmit el ne felejtsek, az ajtó felett meg egy sötét kalitka húzódott meg, amelyben egykor, réges-régen fekete rigó lakott és az öreg, kopott macska, amely egy pillanatra a szobába soro- fordált — mintha csak a vendégekre lett volna kiváncsi, akár a mesében — csupán megszokásból vetett egy vánnyadt tekintetet az üres madárházra
A vasrostélyos ablak mögött bealkonyodott a világ és lenn a völgyben — mert ez hegyen történt — a lámpagyujtó emberek égő botjukkal úgy járták keresztül-kasui a besötétedett utcákat, mint megannyi szentjánosbogarak. Az ajtó is felnyílott és valaki a söntésbe belépve, azt kérdezte hangos szóval a korcsmárostó!:
— No hogy van, Qrossinger öcsém? — aztán egy furcsa ember nyomakodott a szobába.
Azaz, hogy csak az első pillantásra volt furcsa a vendég. Kalapja volt és köpenyege, aztán szakála is volt, még pedig deres. Az orra és az arca piros volt, mig a szeme élénk kíváncsisággal járt körül. A kezében egy nagy csomó mezei virágot tartott és a lábán poros szandál volt... Szinte friss levegő áramlott belépésével a szobába, budai hegyek, a messzi völgyek levegője, ahol a vendég bizonyára egész délután tartózkodott és mégis, mégis — az emberben olykor erősebb a képzelődés a látásnál — mintha egy nagyon régi, furcsa — más — világba való ember lépett volna az öreges férfiúval közibénk ezen az alkonyaton, csaknem ötezer kilométernyire Budapesttől, a klubtól, a villanyfényes kávéházaktól, a hegyoldali kis korcsmában. A posztósapka, amely a fejebubján állott, a nyakába akasztott ócska, barna köpönyeg, szövött inge és kurta kis pipája hasonlatosssá tette őt ahoz a figurához, amilyennek gyerekkorunkban a garabonciás diákot képzeltük. Leereszkedő modorban intett a barátomnak:
— No, jó estét öcsém!
Aztán letelepedett a sarokba az öreg óra alá, ahonnan sohasem hajol ki többé a hercegkisasszony.
II.
A barátom megtaszitott a könyökével és a fülembe súgta:
— Ez az utolsó magyar iró!
Az öreg ur a sarokban észrevette az érdeklődést, amelyet jelenléte okozott és nem haragudott meg érte. Sőt szemmelláthatóan jól esett neki, mert csakhamar beszélgetni kezdett. Megfontoltan, majd hevesen, olykor-olykor gúnyosan beszélt, a beszédben csak a köhögés akasztotta meg néha:
— Hát igen, én a hegyek közzé járok, ahol nem látok embereket. Ott érzem jól magam. Ez nálunk családi tulajdonság. A nagybátyám, nemes Katona János kukorica-csősznek állott be Besnyőn és azóta boldog ember, semmi baja nincs többé, pedig odáig ugyancsak volt része a szenvedésben. Hát úgy vagyok vele én is. Csak embert nem szeretek látni. Ha nem volnék már öreg hozzá, elmennék barátnak. De igy csak a hegyeket járom s hegyek között vannak tanyáim, amelyeken senki sem háborgat. Mintha enyém volna a tanyák földje, oly nyugodtan érzem magamat. Pedig csak egy- egy heverő-hely a tanyám valami nagy fa alatt, vagy, egy, nagy kő a hegytetőn. A „Merengő*'
csupán egy nyomorult kis bokor a Jánoshcgyen. A „Lelkicsatavesztő“ egy mély árok a Naphegy alatt. A „Virrasztás“ egy üreg szilfa. Mégis úgy érzem, mintha uradalmaim volnának. Akármelyik tanyámra megyek, mindenütt megtalálom önmagamat, a gondolataimat és a zsebembem egy darab papirost és ceruzát, amelylyel jegyzeteket készíthetek. Tiz emberéletre való jegyzetem van. Rövid szavak, jelek, mondások. Mindegyik egy egész történet vagy egy élet. Nekem már nincs időm, hogy a jegyzeteimet feldolgozhassam. De hát ez nem is fontos. Az a fontos, hogy én megelégedett legyek. Én tudom, hogy ki vagyok, ki voltam . . . Sőt talán leszek is valami, ha már nem leszek és a világ visszatér a régi kerékvágásba.
Az öreg embert csak fojtó köhögése akadályozta meg beszéde folytatásában. A szünetet felhasználta barátom és előadta, hogy mi célból járunk Budán és hogy én is valami iróréle ember vagyok. De az öreg csak tovább köhögött.
— Pedig urambátyám — fűzte tovább barátom tudna segíteni ezen a lakásdolgon . . .
Az öreg csak a kezét rázta és köhögött.
— Tudomásom szerint van kiadó lakás a házában — folytatta barátom.
Az öreg csufolódva nevetett.
— Mindegyik lakásom kiadó. Kinek tilthassam én meg, hogy akár a „Merengő“-t, akár a „Virrasztás“-t elfoglalja? Tessék, szabad valamennyi. Én velem csak az történhetik, hogy uj tanyákat keresek. Még sok tanya akad a hegyek között. No meg aztán pompásabb nyári lakás igazán nem képzelhető, mint teszem azt a „Merengő“! Csak háttal kell ülni Pestnek, a melynek kéményei, sajnos, odáig is látszanak és megvan a legszebb nyárilakás. Példát kell venni rólam. Nekem elég ez a köpenyeg. Leteritem, ráfekszem és én vagyok a Krőzus, vagy az Indiai alkirály, vagy a dalai láma . . . Most még csak egy kis dohány kell a pipámba és nem cserélek senkivel. Pedig voltam én is divatos iró, a nevemet a Kárpátoktól az Adriáig emlegették, Kulifay kiadta az arcképemet és a „Hölgykoszorú“ olvasói harmadsorban nekem ítélték a pálmát ... De akkor még más világ volt, mert mások volták az írók. Mi még hárman laktunk egy szobácskábán a régi Csalogány-utcában és egy köpenyegünk volt. Ha két forintot kaptunk egy úgynevezett tárca-elbeszélésért, amelyet nem lehet egy napon sem emlitenl a mai nyúlfarknyi, hebe-hurgya és értelmetlen tárcákkal, akkor áldottuk a jó sorsunkat. Túrót vacsoráztunk, urak, túrót. De az elbeszélések, amelyeket irtunk, nem kerültek a sajtoshoz, mert azokat az egész ország olvasta. Mert volt is bennük mit olvasni. Az öreg Rózsa mindig csak azt mondta: Csak sok szerelmet, fiaim, minél több szerelmet a novellákba, mert nem lopom a pénzt! — Más világ volt, mások voltak az irók. Az irók mind szegények voltak s ezért tudtak, szerettek irni. Mert, hiába, akár hiszik,.akár nem, sok igazság van az öreg E. Ankenberg mondásában: Az írónak átok, veszedelem a pénz, mert akkor elsősorban nem dolgozik, másodszor korhelykedik, ami ártalmas az egészségének . . .
A régi szerkesztők nagyon jól tudták, hogyan kell az írókkal bánni. Az én „Búzavirágoméért tiz forintot fizettek. Hej, nem cseréltem volna egy főispánnal . . . Hát csak gyerünk a hegyek közé öcsém-uraitn, ott van az igazi nyárilakásnak való hely. Meg aztán, nem is tudom, hogy mire való az a nyárilakás? . . . Nekem néha télen sem volt. De persze, most más világ van. A magyar irók már kihaltak. Én vagyok talán az utolsó.
A köhögési roham megakasztotta az öreget, hogy szavait folytassa. Heveskedve rázta a fejét, mintha a köhögésére haragudott volna. Végül gúnyos kacagásban tört ki.
— A mai irók, mai könyvek, mai újságok! Csak egy halomba velük és a máglyára. A virágos kertbe még azt se volt szabad leirni, hogy ma a novellahős csókolódzott. De ezt maradi fölfogásnak tartom én is . . . Hát mit is keres a tekintetes ur Budán? Nyári lakást? Legyen szerencsém holnap. Majd meglátjuk, hogy mit tehetünk az érdekében. De most ne beszéljünk róla. Ne zavarjuk össze az irodalmat hétköznapi dolgokkal. Különösen’ezen a helyen nem, ahol folyton a képmásomat látom magam előtt és a szivem elszomorodik.
A kezével á férfiarcképre mutatott, az árva- lányhajas kalapura. a köpönyegesre és őszinte meghatottság tükröződött az arcán. De nyomban felvette előbbi csipkedő modorát.
— Az irók akkor tudták, hogy másfajta emberek, mint a többiek. Már a ruházkodásban is megkülönböztek a többiektől. Akkor nem szégyelték sens a cifra szűrt, sem a rongyos csizmát. Más világ volt. Igyunk uraim, Isten éltesse Virágvölgyit!
A poharával a homályos, megsárgult kép felé intett és a szomoruképü korcsmáros új korsót helyezett az öreg elébe.
Midőn barátommal hazafelé ballagtunk, kiderült, hogy Virághegyit voltaképpen Böczey Andrásnak hívják és tisztelt, vagyonos polgár a budai részekben. Csak meg kell vele Ismerkedni közelebbről, nem olyan vadember, mint amilyennek látszik.
III.
Az öreg Böcaey András egy régimódi uri- házban lakott Budán, amely abban különbözött a körülötte levő házaktól, hogy czimer volt a kapubejárata fölött, amely három levágott törökfőt ábrázolt. A kapun belül aztán igazi vidéki kúria udvara tárult fel a belépő előtt. Az udvaron színes virágoskert, amelyet éppen akkor öntözgetett egy sugár, karcsú leányka, akin úgy festett a fehérpettyes kék házi ruhácska, mint a régi „Családi Lapok“ képein. A kis öntöző-kannából szinte tündökölve repültek a viz- cseppek a fuksziákra, violákra, petúniákra. A bolthajtásos ambituson a vadszőlő kúszott felfelé, mig a lépcsőn két agár ásitozott a napfényben.
A tegnapi garabonciás helyett is mást találtam. Egy piros házisapkás, mosolygós képű urambátyám sietett elém az ambituson, ahol zsába és levendula-szag érzett. Bő, törökös házikabátja, vastag borostyánszopókás csibukja és az öve mellé tűzött újság megint csak a régi „Családi Lapok“-at juttatta az eszembe, ahol csupa ilyen kosztümös urak járták a képeken
— Szervusz, huinilimusz — kezdte az öreg ur és mind a két kezét nyújtotta.
— Gondolkoztam a dolgon és azt hiszem, semmi akadálya sem lesz annak, hogy a kertiházat elfoglalja. Kényelmes, száraz és Bűvös hely. Előtte a kívánt ecetfák. Harmadéve egy számtanácsos lakott benne, tavaly nemkülönben egy számtanácsos. És meg voltak elégedve Ott kényelmesen dolgozhat is — tette hozzá halkitott hangon.
Amint beljebb mentünk a házba, mindenütt ugyanaz a mosolygós rend, ódon tisztaság és vidám derű, amely a régi magyar uriházakat oly barátságossá tette lakónak, vendégnek egyformán. Kényelmes karosszékek, szélestalpu asztalok és óriási kályhák mindenütt. A pohárszékből, amely ákkora volt, mint egy parasztház, pókhálós palack került elő és urambátyám jókedvűen biztatott:
— Tessék, kedves öcsém. Régi regula: leves előtt hatvan cseppet, mert remélem, hogy nálunk ebédel: szóltam is előre a feleségemnek; csak egy kis baj van . . . Hm, egy kis baj, no de igyunk előbb.
Amig a poharakat összekoccintottuk, szoknyasuhogás hallatszott és már előttünk is állott egy mosolygós képű, szelíd magyar uriasszonyság, akinek hátrasimitott haján aranyhimes főkötő volt.
— Hozta Isten — szólt messziről.
Az öreg zavarodottan kiáltott fel:
— Tehát, Róza, itt van a számtanácsos ur, aki a nyári lakást akarja kivenni. A számtanácsos ur hallotta a többi számtanácsos urakltól...
— Igen, a számtanácsos urak szeretnek a kerti házban lakni, — mondta mosolygósán, szívesen az asszonyság. — Reméljük, ön is meg lesz elégedve. Ma pedig itt marad ebédre, hogy megismerkedjünk egymással: milyen ételeket szeret és hogyan elkészítve ? ... A számtanácsos urak eddig nem panaszkodtak a konyhámra.
Ezen szavak alatt az öreg tekintetes ur mellém férkőzött és hatalmasan nyomogatta a lábamat. Ezért jobbnak láttam mit sem felelni. Amint pedig az asszonyság a szobából kilépett, az öreg ur megrázta a kezem:
— Derekasan viselte magát, öcsém. így szeretem. A hidegvér a legfontosabb. S ön nem árulta el magát. Mert ha ön nem vigyáz s csak egy pillantással is elárulja, hogy nem számtanácsos, hanem iró, a mi ismeretségünknek hamarosan vége lett volna. Arról pedig, hogy a kerti lakban otthont talált volna, álmodnia sem lett volna szabad.
Meglepetve néztem az öreg urra, aki titokzatosan bólintgatott a fejével és csalafinta módon pislogott közben, mint aki valami nagyon- nagy titkot rejteget. Rágyújtott a csibukra és mig a fidibuszt meghurcolta a csibukbn a szobában és nagyokat pöffentve biztatta szelelésre a dohányt, folyton rám kacsintgatott és mind titokzatosabban mosolygott. Végre megállott előttem és a csibuk piros bojtját a szár másik oldalára vetette.
— Kedves öcsém, tudja meg, hogy én nem vagyok Virághegyi, hanem nemes Böczey de Böczcy András földbirtokos. Az a Virághegyi, az a bizonyos iró meghalt körülbelül harminc esztendő előtt, amikor én az én kedves jó feleségemmel összekerültem. Az én boldogságom csak azon feltétel mellett jött hozzám, ha lemondok a vagabundus. bohém életről. Nagyon szerettem az én drágámat és megígértem mindent. Egy darabig legény is voltam a talpamon, de aztán megtántorodtam. Az ember esendő és gyenge. Találkoztam régi cimborákkal, régi va- gabundusokkal és én vissza-visszatértem a Csalogány-utcába túrót enni és a Balázs Sándor köpenyegét hordani. Szegény feleségem csaknem agvonsirta magát utánam, csak az beletelt napokba, amig megtalálta a búvóhelyeimet. Hát aztán amig igazán haza mertem jönni'
Bizony sok tragédiát okozott az én átkos szenvedélyem. Minduntalan el-elszöktem hazulról és toprongyosan kerültem haza. Tudom én azt Jól, hogy nem mindig az ország legelső irói voltak azok, akikkel együtt laktam pincékben dés padlásokon. A legtöbbet nem igen lehetett volna emberi társaságba vinni, már csak fogyatékos ruházatuknál fogva sem. Mindig azt hittem, hogy a föld alá sülyedek szégyenletemben, mikor szegény jó feleségem kiásott egy-egy bohém-lakásból, ahol összerakott székeken aludtam. De, Isten bizony, szép világ volt, jó gyerekek voltaki, boldog emberek voltunk.
A legtöbb régi pajtásom nem tudta, hogy én ki és mi vagyok Budán. Kétéletü ember voltam. De hát hogyan is hívhattam volna ide, szegényeket?
De meg az asszony se nagyon akarta. Féltett tőlük, mint a tfiztől. Pestre nem is engedett át egyedül és a padlásra hordatta, meg a tüzbe hánvta régi irkafirkáimat. Mindet.
Böczey urambátyám elhallgatott és meghatóban rázogatta a csibukbojtot.
— Tudja Isten, talán nem volt egészen igaza!... Vagy igaza volt? Hisz legutóbb is — vagy öt esztendeje — beszabadultam Pestre egy régi pajtásom temetésére. Hát bizony csak két nap múlva kerültem haza. Odaveszett aranyóra, aranylánc. Minek az a bohém-embernek?
— Minek? — mondtam és nevettem.
Urambátyám is nevetett:
— Habár nem rossz dolog az az aranyóra úgy idehaza. Most már magam is belátom és csak a budai hegyek közé járok bohémkedni. Ha pedig néha-néha egy-egy íróval sikerül ismeretségbe jönnöm, számtanácsos alakban csempészem be őket a leérti házba. Legalább van kivei beszélgetni... Tehát, kedves számtanácsos ur! — kiáltott fel emelt hangon Böczey ur, — a fizetségben megállapodtunk. Azt hiszem, a leves az asztalon van.
— Igen. — szólalt meg mosolygósán Böczeyné, az ajtón bedugva aranyfökötős fejét.
Krúdy Gyula
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése