Kis Ujság, 1949. március (3. évfolyam, 50-75. szám)1949-03-22 / 67. szám
Budavárban attól a háztól, ahol Ribianski nyugalmazott udvari hivatalnok, költő és szellemidéző lakott, a harmadik régi egyemeletes épület földszinti helyiségén a csendes utcára valamikor ajtót vágták és ez az ajtó kicsit népesebbé tette az elhagyatott környéket, mert felette gyaluforgácsot lengetett a szél. Gyuiaforgáccsal töltik meg azt a díszesebb és egyszerűbb párnát, amelyre utoljára elhelyezik az ember hátrabillent fejét, azonban itt a gyaluforgács nem az élet reménytelen múlandóságát, hanem pajkos vidámságát hirdette, mert a gyaluforgácsos ajtón egy ifjú özvegyasszony bormérésébe vezetett az út.
Délebéd előtt a bormérés is csendes volt, mint a Vár utcácskája, de estebéd előtt és után egyszerre élénk lett. mintha a közeledő és végre megérkező alkonyat rejtélyes varázspálcájával megérintette volna a nyugodalmas környék látszólag egykedvű ait. A csendes délelőtti időt felhasználva az özvegy ilyenkor készülődött az esti látogatók fogadására, akik különféle nagyságú boros- poharakhoz intézték titkos mondanivalójukat. De a pincébe, ahová harminckét rozoga lépcső vezetett, nem az ifjú özvegy ment le, mert kimélte fájós lábait, hanem egy erős leányzó, aki ezekben a nehéz munkákban nagy segítséget jelenteit. Naponkint háromféle bort hozott fel két-két favödőrben, ez rendszerint egy napra elegendő volt, ritkán történt meg, hogy este pótolni kellett volna a felhozott készletet.
Azonban nevezetes névnapok is vannak a világon és egyik tavaszi este sürgősen kellett még egy-két veder bor, hogy emlékezetesebb legyen Sándor, József, Benedek közül valamelyik, akinek megtisztelésére egy- egy ünnepélyes köszönlő elmondásával többen jelentkeztek. Ekkor történt, hogy a leányzó a szokásos két vederrel borért a pincébe ment, de kétszerannyl időt töltött, mint máskor, az ünneplő vendégek szomjaztak, már majdnem érte mentek és amikor végre fclérkezett arca rózsa- piros volt a sietségtől.
— A gyertya elaludt, alig találtam fel —, mondotta és mindenki cl is hitte, hogy csak így lehet.
Telt s múlt az idő és az özvegy azt tapasztalta, hogy a leányzó olykor továhb marad a pincében, mint máskor és azt gondolta, hogy talán borra szokott. Ezért egyszer azt követelte, hogy leheljen ró, de eredménytelen volt ez a vizsgálat. Tovább figyelte, majd addig faggatta, hogy mi oka van a pincében való elmaradásnak, hogy a leányzó vallott.
— Az ördög az oka —, mondotta nagynehezen.
— Ördög? — ámult az özvegy.
— Igen, egy korhely ördög, aki jár egyik pincéből a másikba titkos, régi utakon —, zokogott a leányzó.
Ezekutún az özvegy alaposan kikérdezte és úgy határozott, hogy nem kíméli fájós lábait s megkísérli lemenni azon a harminckét lépcsőn, ellátja az ördög baját s visszafelé is megteszi a fárasztó meredek utat. Mert nem tűrhette az ördög további garázdálkodását. Másnap le is ment és a leányzó aggodalommal várta vissza, azonban az özvegy még hosszabb időt töltött a pincében s olyan pirosán és könnyedén tért vissza, mint egy kedves emlék, amire hirtelen gondolunk. És nem restellte másnap és harmadnap és azután mindig személyesen menni a pincébe, mert mégis csak féltette a leányzót. Aztán a pince levegője sem volt olyan ártalmas, mint ahogy azt az öregek gondolták.
Ki tudja, meddig tartott volna a korhely önfeláldozó ördög megfigyelése, de közbe jött egy vidéki szőlősgazda, aki felfedezte a gyaluforgácsos bormérést s így az özvegyet is és addig járt oda, amíg feleségül kérte és meghívta, hogy tekintse meg ősei gazdaságát. Erre a néhány napra az özvegy egy asszonyrokonát ültette be helyettesének és elárulva pincéje litkát, hogy ott meg-megjelenik egy korhely. ördög, aki nemcsak a bort dézsmálja meg. Lelkére kötötte, hogy szemét nyitva tartsa s jól vigyázzon. így aztán hárman tudtak a korhely ördögről és ez már nein maradhatott titokban, úgy hogy erről beszelt mindenki a Várban s a különös hír eljutott a budai tanács fülébe is.
Erre a Várban két párt alakult ki. Az egyik azt mondoíta, hogy képzelődés az egész, van ilyesmire éppen eiég példa. A másik azt, hogy köny- nyen lehet valóság a korhely ördög meséje. Az öregek tudtak arról, hogy a Várhegy tele van alagutakkal, sziklába vájt fülkékkel, szobákkal, termekkel. A törökök már rég nem voltak urai a Várnak, de a földalatti utak tele voltak jövő-menő török katonákkal, török családokkal. A föld alatt élők éjjel jártak ki élelemért a környékre, pénzük volt elég, mérhetetlen kincset halmoztak fel a barlangokban s cserckereskedést folytattak, mert mindenük volt, csak élelmük nem. Ha néhány napig künn is voltak a szabad ég alatt, a megszerzett élelemmel visszatértek családjukhoz és tovább éltek a Várhegy belsejében ... Sokan húzódtak meg itt mások is, persze olyanok, akiknek nem volt tanácsos, hogy nagyon mutogassák magukat.
Ekkor a tanács két bátor tűzoltót megbízott, hogy a pincét kutassa ki. A tűzoltók egyik délután meg is jelentek a gyaluforgácsos bormérésben, olyan lökéleies felszereléssel, mintha az egész alvilágot másnap kötélre fognák. A menyasszony özvegynek pedig megmondották, hogy holnap nagy nap lesz, mert lemennek a pincébe. A bormérésben sokan voltak, akik a hivatalos kijelentéseket végighallgatták, többek között Ribianski is, aki esküdözött, bogy a korhely ördög valóság lehet, hiszen abban a házban is, ahol ő lakik, van egy török törpe szellem, aki hívására mindig megjelenik. A vitatkozókat nem is hallgatta meg, mert sietett haza. Azon nap este nála amolyan bátyus összejövetel volt és ő az első kézből kapott híreket otthon elbeszélte.
Ribianski társasága többségben a Tabániakból került ki, csak két szobrász volt, aki ugyancsak a Várban lakott. Ebben a társaságban az volt a vélemény, hogy máskor is megtörtént a várbeli pincékben a borok dézsmálása, ami inkább csak tréfa volt. Az egyik szobrász, Fakics Elemér, buzgón töltögetett, mert az ital egyrészét ő hozta, ő volt a soros. Bora igen ízlett a társaságnak.
— Hogy vetted? — kérdezték, de Fakics a kérdésre kérdéssel felelt.
— Hogy veszi a király a várát?
Ezen a feleleten is mulatott a társaság, mint mindenen, ami ilyenkor ebben a tréfás hangulatban egészen természetes.
Közben aztán sok víz lefolyt a Dunán. Ribiánski társasága szétszéledt, a szobrászok az Epreskertben dolgoztak és pesti lakosok lettek, mint a tabániak, mert ezt a városrészt lebontották. A gyaluforgácsos bormérés özvegyasszonya rég férjhezment és valahol a Gyöngvtyúk-utcá- ban folytatta léleküdítő merterségét és a szőlősgazda ura jóvoltából saját borát mérte, amint ezt a megnyugtató és egyúttal csalogató hirdetményt a bormérés ajtaja mellett akárki olvashatta. Ribianski volt az egyetlen, aki Budán maradt, várva, hogy újabb rejtelmek bukkannak fel körülötte, mert szavajárása volt, hogy csak Budán vannak kísértetek, Pesten nincsenek. Azonban nagy fájdalmára, a korhely ördögnek teljesen nyoma veszett, mintha elnyelte volna a föld, jobban mondva, a Várhegy, hiába mentek le az elárvult pincébe a lányok, menyecskék (persze kísérőikkel), hogy egy eleven ördögöt láthassanak, az a korhely ördög többé senkinek sem jelentkezett és lassankint el is felejtették.
A Ribianski-féle társaságnak a Várban tizenhárom tagja volt. Pesten pedig tizenkettő és ha a társaságból valakinek feje gyalultsorgácsos párnára jutott (mint Dobay Zsiga és Szenímiklőssy Zoltán festőké), akkor a pajtások közül kiegészítették a létszámot. Igv a pénteki összejöveteleken mindig tizenketten voltak és egy- nek-egynek beszélnie kellett magamagáról, életének valamely vidámságát, tréfáját kellett elmondania, úgyhogy aki ma szólott, arra tizen
két hét múlva került a sor. A hosszabb vagy rövidebb elbeszélés hitelessége mellett szavazott a társaság és ha a többség úgy határozott, hogy az elmondott történet a valóságban nem történhetett meg, akkor az illető büntetést fizetett. Sok éven át a Hüllő csapszékbe jártak, azután Matskássyhoz, innen pedig a Hullamosóba helyezték át hivatalukat. Amikor ide kerültek, már a társaság csaknem rnindenik tagjának ezüstös volt a haja s így volt éppen elegendő vidám történet és pajkos tréfa az elsuhant if júság féltve őrzőit tarisznyájában.
A Hullamosótól nem kell megijedni senkinek, volt más rendes neve ennek a bormérésnek, a Hársfához, vagy Szederíához címezte gazdája, de Cholnoky Laci elkeresztelte, mert idejártak a Rókusbeli ápolók és a társaság többi tagja is csak így említette. Itt került sor Fakiesra, a szobrászra, hogy elmondjon egy vidám történetet. Erre ő feltálalt egy bonyolult mesét, hallgatóit elvezette a Vár pincéibe, ahol csapraiitött boroshordók vannak, szép lányok és még szebb menyecskék jönnek borért és egy kóbor korhely ördög udvariasan segédkezik,fejti, kezdi a bort, csapraüti a kijelölt hordót, a nehéz boros vedret segíti felvinni harminckét lépcsőn, de feljebb nem, onnan visszatér a pincébe. Meg is jutalmazzák borral bőségesen hűséges szolgálatait ...
A társaság tagjai ásítottak és egyhangúlag büníeiést szablak Fakicsra az unalmas és valószinűllen előadásért. Csak hátrafésült haja, villogó szeme, kecskeszakálla, komor, hosszúkás arca mutatott valami ördögit, de előadását nem méltányolták. A családi asztal mellett azonban felkapta mar őszes fejét a bormérőné és áhítattal, sokszor mosolygósán hallgatta végig a szobrász elbeszélését. És amikor Fakics a családi asztalhoz járult, hogy az elfogadott büntetését kifizesse, a bormérőné nem állotta meg szó nélkül, megdicsérte az előadást és őszinte elismerését egy meleg kézfogással is megidézte.
Hargitay István*
*KRÚDY EGYETLEN IGAZ BARÁTJA
A GARABONCIÁS
„...a garabonciással újabb és újabb tájakra, újabb kocsmákba lehet elmenni, mert a diáknak az volt a főfoglalkozása, hogy a főváros és környéke háromezer-kétszáznegyven vendéglőjét, bormérését, csárdáját egytől egyig meglátogassa, tapasztalatait feljegyezze, és a kocsmák nevezetességeit kalendáriumába írja.”
Krúdy Gyula
Budavárban attól a háztól, ahol Ribianski nyugalmazott udvari hivatalnok, költő és szellemidéző lakott, a harmadik régi egyemeletes épület földszinti helyiségén a csendes utcára valamikor ajtót vágták és ez az ajtó kicsit népesebbé tette az elhagyatott környéket, mert felette gyaluforgácsot lengetett a szél. Gyuiaforgáccsal töltik meg azt a díszesebb és egyszerűbb párnát, amelyre utoljára elhelyezik az ember hátrabillent fejét, azonban itt a gyaluforgács nem az élet reménytelen múlandóságát, hanem pajkos vidámságát hirdette, mert a gyaluforgácsos ajtón egy ifjú özvegyasszony bormérésébe vezetett az út.
Délebéd előtt a bormérés is csendes volt, mint a Vár utcácskája, de estebéd előtt és után egyszerre élénk lett. mintha a közeledő és végre megérkező alkonyat rejtélyes varázspálcájával megérintette volna a nyugodalmas környék látszólag egykedvű ait. A csendes délelőtti időt felhasználva az özvegy ilyenkor készülődött az esti látogatók fogadására, akik különféle nagyságú boros- poharakhoz intézték titkos mondanivalójukat. De a pincébe, ahová harminckét rozoga lépcső vezetett, nem az ifjú özvegy ment le, mert kimélte fájós lábait, hanem egy erős leányzó, aki ezekben a nehéz munkákban nagy segítséget jelenteit. Naponkint háromféle bort hozott fel két-két favödőrben, ez rendszerint egy napra elegendő volt, ritkán történt meg, hogy este pótolni kellett volna a felhozott készletet.
Azonban nevezetes névnapok is vannak a világon és egyik tavaszi este sürgősen kellett még egy-két veder bor, hogy emlékezetesebb legyen Sándor, József, Benedek közül valamelyik, akinek megtisztelésére egy- egy ünnepélyes köszönlő elmondásával többen jelentkeztek. Ekkor történt, hogy a leányzó a szokásos két vederrel borért a pincébe ment, de kétszerannyl időt töltött, mint máskor, az ünneplő vendégek szomjaztak, már majdnem érte mentek és amikor végre fclérkezett arca rózsa- piros volt a sietségtől.
— A gyertya elaludt, alig találtam fel —, mondotta és mindenki cl is hitte, hogy csak így lehet.
Telt s múlt az idő és az özvegy azt tapasztalta, hogy a leányzó olykor továhb marad a pincében, mint máskor és azt gondolta, hogy talán borra szokott. Ezért egyszer azt követelte, hogy leheljen ró, de eredménytelen volt ez a vizsgálat. Tovább figyelte, majd addig faggatta, hogy mi oka van a pincében való elmaradásnak, hogy a leányzó vallott.
— Az ördög az oka —, mondotta nagynehezen.
— Ördög? — ámult az özvegy.
— Igen, egy korhely ördög, aki jár egyik pincéből a másikba titkos, régi utakon —, zokogott a leányzó.
Ezekutún az özvegy alaposan kikérdezte és úgy határozott, hogy nem kíméli fájós lábait s megkísérli lemenni azon a harminckét lépcsőn, ellátja az ördög baját s visszafelé is megteszi a fárasztó meredek utat. Mert nem tűrhette az ördög további garázdálkodását. Másnap le is ment és a leányzó aggodalommal várta vissza, azonban az özvegy még hosszabb időt töltött a pincében s olyan pirosán és könnyedén tért vissza, mint egy kedves emlék, amire hirtelen gondolunk. És nem restellte másnap és harmadnap és azután mindig személyesen menni a pincébe, mert mégis csak féltette a leányzót. Aztán a pince levegője sem volt olyan ártalmas, mint ahogy azt az öregek gondolták.
Ki tudja, meddig tartott volna a korhely önfeláldozó ördög megfigyelése, de közbe jött egy vidéki szőlősgazda, aki felfedezte a gyaluforgácsos bormérést s így az özvegyet is és addig járt oda, amíg feleségül kérte és meghívta, hogy tekintse meg ősei gazdaságát. Erre a néhány napra az özvegy egy asszonyrokonát ültette be helyettesének és elárulva pincéje litkát, hogy ott meg-megjelenik egy korhely. ördög, aki nemcsak a bort dézsmálja meg. Lelkére kötötte, hogy szemét nyitva tartsa s jól vigyázzon. így aztán hárman tudtak a korhely ördögről és ez már nein maradhatott titokban, úgy hogy erről beszelt mindenki a Várban s a különös hír eljutott a budai tanács fülébe is.
Erre a Várban két párt alakult ki. Az egyik azt mondoíta, hogy képzelődés az egész, van ilyesmire éppen eiég példa. A másik azt, hogy köny- nyen lehet valóság a korhely ördög meséje. Az öregek tudtak arról, hogy a Várhegy tele van alagutakkal, sziklába vájt fülkékkel, szobákkal, termekkel. A törökök már rég nem voltak urai a Várnak, de a földalatti utak tele voltak jövő-menő török katonákkal, török családokkal. A föld alatt élők éjjel jártak ki élelemért a környékre, pénzük volt elég, mérhetetlen kincset halmoztak fel a barlangokban s cserckereskedést folytattak, mert mindenük volt, csak élelmük nem. Ha néhány napig künn is voltak a szabad ég alatt, a megszerzett élelemmel visszatértek családjukhoz és tovább éltek a Várhegy belsejében ... Sokan húzódtak meg itt mások is, persze olyanok, akiknek nem volt tanácsos, hogy nagyon mutogassák magukat.
Ekkor a tanács két bátor tűzoltót megbízott, hogy a pincét kutassa ki. A tűzoltók egyik délután meg is jelentek a gyaluforgácsos bormérésben, olyan lökéleies felszereléssel, mintha az egész alvilágot másnap kötélre fognák. A menyasszony özvegynek pedig megmondották, hogy holnap nagy nap lesz, mert lemennek a pincébe. A bormérésben sokan voltak, akik a hivatalos kijelentéseket végighallgatták, többek között Ribianski is, aki esküdözött, bogy a korhely ördög valóság lehet, hiszen abban a házban is, ahol ő lakik, van egy török törpe szellem, aki hívására mindig megjelenik. A vitatkozókat nem is hallgatta meg, mert sietett haza. Azon nap este nála amolyan bátyus összejövetel volt és ő az első kézből kapott híreket otthon elbeszélte.
Ribianski társasága többségben a Tabániakból került ki, csak két szobrász volt, aki ugyancsak a Várban lakott. Ebben a társaságban az volt a vélemény, hogy máskor is megtörtént a várbeli pincékben a borok dézsmálása, ami inkább csak tréfa volt. Az egyik szobrász, Fakics Elemér, buzgón töltögetett, mert az ital egyrészét ő hozta, ő volt a soros. Bora igen ízlett a társaságnak.
— Hogy vetted? — kérdezték, de Fakics a kérdésre kérdéssel felelt.
— Hogy veszi a király a várát?
Ezen a feleleten is mulatott a társaság, mint mindenen, ami ilyenkor ebben a tréfás hangulatban egészen természetes.
Közben aztán sok víz lefolyt a Dunán. Ribiánski társasága szétszéledt, a szobrászok az Epreskertben dolgoztak és pesti lakosok lettek, mint a tabániak, mert ezt a városrészt lebontották. A gyaluforgácsos bormérés özvegyasszonya rég férjhezment és valahol a Gyöngvtyúk-utcá- ban folytatta léleküdítő merterségét és a szőlősgazda ura jóvoltából saját borát mérte, amint ezt a megnyugtató és egyúttal csalogató hirdetményt a bormérés ajtaja mellett akárki olvashatta. Ribianski volt az egyetlen, aki Budán maradt, várva, hogy újabb rejtelmek bukkannak fel körülötte, mert szavajárása volt, hogy csak Budán vannak kísértetek, Pesten nincsenek. Azonban nagy fájdalmára, a korhely ördögnek teljesen nyoma veszett, mintha elnyelte volna a föld, jobban mondva, a Várhegy, hiába mentek le az elárvult pincébe a lányok, menyecskék (persze kísérőikkel), hogy egy eleven ördögöt láthassanak, az a korhely ördög többé senkinek sem jelentkezett és lassankint el is felejtették.
A Ribianski-féle társaságnak a Várban tizenhárom tagja volt. Pesten pedig tizenkettő és ha a társaságból valakinek feje gyalultsorgácsos párnára jutott (mint Dobay Zsiga és Szenímiklőssy Zoltán festőké), akkor a pajtások közül kiegészítették a létszámot. Igv a pénteki összejöveteleken mindig tizenketten voltak és egy- nek-egynek beszélnie kellett magamagáról, életének valamely vidámságát, tréfáját kellett elmondania, úgyhogy aki ma szólott, arra tizen
két hét múlva került a sor. A hosszabb vagy rövidebb elbeszélés hitelessége mellett szavazott a társaság és ha a többség úgy határozott, hogy az elmondott történet a valóságban nem történhetett meg, akkor az illető büntetést fizetett. Sok éven át a Hüllő csapszékbe jártak, azután Matskássyhoz, innen pedig a Hullamosóba helyezték át hivatalukat. Amikor ide kerültek, már a társaság csaknem rnindenik tagjának ezüstös volt a haja s így volt éppen elegendő vidám történet és pajkos tréfa az elsuhant if júság féltve őrzőit tarisznyájában.
A Hullamosótól nem kell megijedni senkinek, volt más rendes neve ennek a bormérésnek, a Hársfához, vagy Szederíához címezte gazdája, de Cholnoky Laci elkeresztelte, mert idejártak a Rókusbeli ápolók és a társaság többi tagja is csak így említette. Itt került sor Fakiesra, a szobrászra, hogy elmondjon egy vidám történetet. Erre ő feltálalt egy bonyolult mesét, hallgatóit elvezette a Vár pincéibe, ahol csapraiitött boroshordók vannak, szép lányok és még szebb menyecskék jönnek borért és egy kóbor korhely ördög udvariasan segédkezik,fejti, kezdi a bort, csapraüti a kijelölt hordót, a nehéz boros vedret segíti felvinni harminckét lépcsőn, de feljebb nem, onnan visszatér a pincébe. Meg is jutalmazzák borral bőségesen hűséges szolgálatait ...
A társaság tagjai ásítottak és egyhangúlag büníeiést szablak Fakicsra az unalmas és valószinűllen előadásért. Csak hátrafésült haja, villogó szeme, kecskeszakálla, komor, hosszúkás arca mutatott valami ördögit, de előadását nem méltányolták. A családi asztal mellett azonban felkapta mar őszes fejét a bormérőné és áhítattal, sokszor mosolygósán hallgatta végig a szobrász elbeszélését. És amikor Fakics a családi asztalhoz járult, hogy az elfogadott büntetését kifizesse, a bormérőné nem állotta meg szó nélkül, megdicsérte az előadást és őszinte elismerését egy meleg kézfogással is megidézte.
Hargitay István*
*KRÚDY EGYETLEN IGAZ BARÁTJAA GARABONCIÁS
„...a garabonciással újabb és újabb tájakra, újabb kocsmákba lehet elmenni, mert a diáknak az volt a főfoglalkozása, hogy a főváros és környéke háromezer-kétszáznegyven vendéglőjét, bormérését, csárdáját egytől egyig meglátogassa, tapasztalatait feljegyezze, és a kocsmák nevezetességeit kalendáriumába írja.”
Krúdy Gyula
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése