KÜLFÖLDI KOCSMAVISSZHANG,avagy azok a híres budai kocsmák...

Magyarság 1929 január 29

Budai kiskocsmák az 

Observerben

Az ecet- és gesztenyéfás, oleandervirágos, citerámuzsikás budai kiskocsmák romantikája bevonult a világsajtóba is s holnap a budai régi jó kocsmárosok illő büszkeséggel fogják csapolni a habzó sört, ha olvasni fogják, hogy az egvik legnagyobb lap, az Observer, hosszú, érdekes cikket Írt Buda már-már tünedező, elmúlásra ítélt specialitásáról,amelyek bizonyos rokonságot tartanak Dickens ,Thackerray regényeinek patriarchális hangulatú kocsmáival. 

— Budapest kiskocsmái halálra vannak ítélve — írja az Observer — és a Kispipa, az Aranygriff, a Hétválasztó, 

                             a Márvánvmenyasszony, 

a Kék Flaskó, a Királybokor és a Fehér Bárány lassanként a feledés homályába borulnak. 

                        Kék Flaskó vendéglő

Érthető is ez. mert hiszen a mull esztendőben, amikor az újságok jelentése szerint arról volt szó, hogy Pécelen a Vendéglős Szövetség menedékhelyet nyit az elszegényedett vendéglősök számára, több mint j ötven kocsmáros, akik csődbe kerültek « akiknek nem volt hová lehajtaniok fejüket, »nyujtották be kérvényüket, hogy a menedékházba bekerüljenek és a hetvenesztendős Mohos -bácsi, aki azelőtt a kőbányai Nagy disznó-vendéglő közismert gazdája volt, gyalog vándorolt ki Pécelre. Ezt az aggok házát ugv tervezték, hogy száz ember is kényelmes otthont talál benne, de a rendelkezésre álló alapból legföljebb csak kilenc tönkrement vendéglőst lehet eltartani.

Meglepő jólértesültséggel és részletességgel vet ezután a nagy angol lap visszapillantást ezeknek a kiskocsmáknak a történetére:

Érdekes, hogy 1830-ban még hétszáz úgynevezett borház volt Budán és Pesten. Olvan szám ez, amely az akkori időkhöz képest jelentékenyen meghaladta a magyar főváros szükségleteit és többet jelentett, mint a mai Budapest ezerkétszáz vendéglője és kocsmája. A XIX. század második felében a budapesti kocsmák népszerűségük és virágzásuk. tetőpontján állottak: ekkor alakultak tömegesen az asztaltársaságok, amelyeknek szinte az volt az egyetlen céljuk, hogy kedélyes körbe gyűjtsék össze tagjaikat a délutáni vagy esti órákban.

Nagyon kedves, amit „IV. Béla király asztaltársaságáról“ ir a lap:

— Ezek az asztaltársaságok rendesen egy író, vagy költő elnöklésével működtek, de volt közlük egy, amelynek tagjai keserű, kiábrándult agglegények lehettek. Ez volt a hires IV. Béla király asztaltársaság, amelyről a következő anekdota járja. Mikor megkérdezték tőlük, hogy miért nevezték el magukat IV. Béla királyról, azt mondták, hogy Ballagi Aladár Magyar Történelmének 174-ik oldalán megvan rá a válasz: „Ha IV. Béla király nem vesztette volna el a mohipusztai csatát, akkor most más időket élnénk...“

Természetesen, megemlékezik az angol lap a budai kiskocsmák ünnepi, féltve őrzött kincseiről, a borok királyáról, a tokaji borról is:

— A háború utáni korszak nélkülözései következtében a legtöbb asztaltársaság természetes halállal múlt ki. Néhány maradt ugyan belőlük hírmondónak, de ezek sem tudtak megszabadulni a kor divatos jelszavaitól és ezért politikai vagy vallási kérdések zászlaja körül tömörültek. De az asztalátársaságok lassú kimúlásával velejár Tokaj hanyatlása is, mert a tokaji bort ma csak kiviteli cikknek tekintik, hololt ez a dicső nedű már 1886-ban hírnévre tett szert, amikor is IV. Pius pápa, aki egy kis hordócskát kapott Braskovics Györgytől, a kalocsai érsektől, azt mondta, hogy a tokaji a borok királya.

Ezután a Burgzsandárhoz címzett vendéglő legendáját írja meg az Observer:

— Ferenc József uralkodásának vége felé vált híressé a Burgzsandárhoz címzett vendéglő a Várban. Ez a korcsma arról volt nevezetes, hogy olcsó pénzért valóságos udvari ebédet szolgáltak föl benne Ennek is érdekes a históriája. Ferenc József tudvalévően igen gyorsan evett, úgy. hogy ha Budapesten udvari ebédét adott, a tizenhat-tizenhét fogásból álló vacsorát olyan rohamos tempóban szolgálták fel a lakájok, hogy a vendégek alig-tudtak egyik-másik fogásból csak egy harapást is enni, mert nyomban elvették tőlük a tálakat. A pompázó sültek egész garmadáját vitték ki a szolgák anélkül, hogy valaki is hozzájuk nyúlt volna és a legkitűnőbb borokhoz senki sem nyúlhatott, mert a nagy sietségben még arra sem telt idő, hogy a dugaszt ki lehetett volna venni belőlük.

Itt kezdődik a „Burgzsandár“ karrierje. A rengeteg finom étel-ital. persze, visszavándorolt a konyhába, ahol formálisan ellicitálták őket a legtöbbet Ígérőnek. Ilyenkor a királyi udvar konyháján előkelő társaságbeli hölgyek, magasrangu állami tisztviselők várakoztak szobaiányaikkkal, hogy kosarakban hazavigyék a sok ízes falatot, de a pompás ételek és italok oroszlánrésze mégis a „Burgzsandár“-nak jutott. A vendéglő gazdája tudniillik maga is palotaőr volt és este kilenc órakor, amikor az udvari ebéd már véget ért, Pest válogatott ínyencei már ott gyülekeztek a „Burgzsandár“ éttermében, hogy szemtől szembe ülhessenek a királyi konyha klasszikus alkotásaival. Ilyen alkalmakkor a gazda maga is résztvett a vacsorán és ő mondotta az első pohárköszöntőt a távollevő gazdára, a királyra, azután felvonultak a lazacok, fácánok, bomardok kaviárok, pástétomok, parfék, a rengeteg tüneményes fogás, amelyekhez a vendégek rajnai „liebfrau- milch“-et, bordóit, tokajit hörpintettek föl — persze mind a királyi pincéből valók voltak — s az egész dús lakoma össze-vissza egy forintba került...

Elborult arccal gondolunk az angol újságcikk olvasása után a régi jó időkre, melyeknek tűnő. patriarkális hagyományait talán éppen ezek a régi, országszerte hires, nevezetes kiskorcsmák őrizték meg legtovább s leghiánytalanabbul.

Magyarság 1929 február 5

 CIKK  HELYESBÍTÉS

Budai kiskocsmák az Observerben

Mély Pince

— Egy kis kiegészítés az angol tudósításhoz:

A Magyarság múlt hó 29-iki számában a Budai kiskocsmák az Observben címen, angolból fordított hangulatos közlemény jelent meg. El kell ismerni, hogy a közlemény szerzője valóban hallott — egyik s másik „kiskocsmáról“ — távoli harangszót. 

A helyes útirányt azonban — a múltak ködös emlékezései között révedezve — el-eltéveszti. A Burgzsandárt. a Frau Godl nevezetes kocsmáját például a Várban, soha nem találta volna meg... A krisztinavárosi részen, a váralján, volt ez a híres, nevezetes Burg- zsandár. Nemcsak az udvari ebédek után —• a visszamaradt, kéz alatt megszerzett jófalatokból és aranykupakos fiolákból — lehetett itt ínyeskedni. A hétköznapi ételei, italai is finomak, ízletesek voltak. Különben el sem képzelhető, hogy az ételben, italban és a társaságban a legjobbat szerető tudós Thallóczy Lajos itt annyiszor tanyát ütött volna

*

Szó sincs róla: tokaji bort, sőt francia pezsgőt is lehetett kapni akárhány budai kis kocsmában. Amíg azonban a szőlőféreg, a fillokszcra (!), közbe nem reccsentett, inkább csak a Buda és vidékének boraival büszkélkedtek. A tűzlángerejű, illatos zamatú, rubintpiros sashegyi boruk világhiresség volt, akárcsalk a maga nemében a — tokaji

*

Az Observerben felsorolt „kiskocsmák“ közül a Kispipa, a Hétválasztó, 

    a Királybokor- (talán Virágbokor),

Kékflaskó (a Király utcából) nem is annyira budai, mint inkább közismert, népszerű pestoldali fogadók voltak, részben ma is azok...  

 Kékflaskó a Király utcából

Ellenben a szűkösen fölemlített Márványmenysszony és (rég felejtett) Fehér bárány csakúgy sebtiben, még több, híres „budai kiskocsma“ felemlithetőek: a Várból a Balta, 

             

                            a Zöldkoszorú,

a Görög-utcából a Mélypince,

a Kereszt téri Albecker (Ali Beckri törökkori  leszármazóinak hires fogadója(!))*, 

az Alsó-és Felső-Avarok, Politisches Greisler, „ Gellérthegy oldaláról a hires Romlehner, az öreg Zöldfa, Három Kapás, Sárhányó és a többiek ... A Zsigmond- utcából a Három huszár (kettő cégérnek volt kifestve, a harmadik Huszár maga a vendéglős volt). Itt „feküdt“ a Fehér farkas is óriási beszálló állásával. Még távolabb, 

Schlosser (Behringer vendéglő)

           Óbudán Behringernél — székek helyett — fatönkökről, ászkokról szokták fogyasztani a budai és óbudai nemes nedűt. No még a Széna-térrel szomszédos 

Zöldhordóról se feledkezzünk meg! 

A hajdani Bagyik-féle (Iskola-utcai) vendéglőbe sem vizet inni, szomorkodni jártak a vendégek ... 

Ámde, most talán egv- szuszra (és a hónap végére tekintettel) elég ennyi is a „budai kiskocsmákból“? En legalább nem folytatom tovább, hanem úgy az Observer cikkírójának, mint a cikk fordítójának szíves

 „szálem álejkumot“ mondok.

Helyesbítés helyesbítése:

*

A derék Albecker Antalnak semmi köze a törökökhöz, szorgalmas sváb család leszármazottja volt...

( kassius)